A karaván Újvárosból indult, és jelenleg Rijádban állomásozik

Beszélgettünk a családfakutatástól kezdve, a ruhapiacokon át, az óriás graffitiket készítő rijádi lányokig:

– Ha jól tudom, családjában csak úgy nyüzsögnek az alkotókedvvel megáldott figurák.

– Otthon, édesapám és édesanyám révén érdekes dinamikával egyensúlyozódott ki a mechanikus precizitás, és a bohém életszemlélet. Ennek köszönhető, hogy testvéreimmel mindannyian a képző- és iparművészet valamely ágával kezdtünk el foglalkozni. Beatrix rajztanár Svédországban, Bubutimár Éva keramikus, az öcsénk Ottó tetoválóművész, én pedig textilesként kezdtem el pályafutásomat. Az alkotást, mint kreatív folyamatot, a teremtés képességét, mint éltető erőt otthonról hozom magammal. Az akkori Dunaújváros nagyon termékeny és nyüzsgő korszakát élte, mint egyfajta genetikai kohó öntötte magából az egyéniségeket. A megújulás képességét is megtanultam gyerekkoromban, amikor kilenc éven át magas színvonalon tornáztam kiváló mesterek tanítványaként a Kohászban. Itt életre szóló barátságokat is szereztem. Ez idő tájt született meg bennem a vágy hogy légtornász legyek. 

A Korányi Sándor utcában laktunk a „zöld házban”, az ablakunkból messze el lehetett látni, onnan figyeltem, ahogy a felső sétányon tábort vertek a városba érkező cirkuszi karavánok. Már akkor vonzott a vándorélet, a folyamatos utazás gondolata, a lakókocsik látványa. A sorstól ezt azóta többszörösen visszakaptam, hiszen szinte folyamatosan utazom.. Végül nem az artistaképzőben tanultam tovább, de érettségi után a selymek és karikák világába varázsoltam magam. Lakberendezéssel, lakástextil tervezéssel kezdtem el foglalkozni, és ez rendhagyó ötleteimnek köszönhetően művészi szintre fejlődött tizenhárom év alatt. A végére már hiányzott valami újabb kihívás és a gondolat ugye teremtő erővel bír... Ekkor ismerkedtem meg a későbbi férjemmel, Sam-mel. Ő oxfordi brit, római történész, és született tanárember. Engem nem vonzott Anglia, sikeres, bejáratott szalonom volt akkoriban Budapesten, ezért ő költözött Magyarországra. 2009-ben döntöttünk el, hogy útra kelünk, annak köszönhetően, hogy Sam tanári állásajánlatokat kapott külföldre. A számos lehetőség közül végül Ciprust választottuk.

Hatalmas változásként éltem meg. A sziget Európa és a Közel-Kelet, két teljesen más világ találkozása. Idegen volt a nyelv, a klíma, a kultúra, idegen voltam önmagamnak is. Hét évet töltöttünk Limassolban, ekkor születtek meg a gyermekeink Dezső és Lujza is. Ebben az anyaság miatt is kihívásokkal teli időszakban kezdtem el mélyebben foglalkozni családfakutatással, családfa festéssel. Tér is idő nélkül tudok utazni általa. Sok tízezer anyakönyvet néztem már át, napi szinten foglalkozom vérvonal kutatással. Tizenhárom generációra visszamenően sikerült eddig felfejteni például az anyai águnkat és ez a hovatartozás-tudat a mindennapok során is támaszt és egyfajta belső erőt ad számomra.

Ciprus után újra pörgött a szerencsekerék és tovább állt a karaván. Áttettük székhelyünket Szaúd-Arábiába.

– Nem volt Önben semmi félelem, hiszen nem átutazóba érkezett egy tradicionális muszlim országba?

– A döntést a férjem nagyjából rám bízta, hiszen nekem kellett helytállni nőként a hétköznapokban egy iszlám országban. Muszlin kendővel letakarva próbáltam közlekedni a házunkban, sirattam a jogosítványomat és borzongtam a gondolattól, hogy ezentúl csak nőkkel beszélgethetek. Napokig aludni sem bírtam, zsongtak a fejemben a kérdések: hogyan tudok majd élni egy, a nők számára meglehetősen zárt és kötött szabályokat megkövetelő világban? Én, aki mint a szél, lendületben tartok mindent és mindenkit magam körül, és alapvető erősségem a szokások felforgatása!? A félelmet tornász koromban megtanultam átalakítani erővé, amivel egy új feladat elé tudok állni, most is így történt. Ahogy az edzőm Rábavölgyi Erzsébet mondta: a jó tanulók kapják a nehéz feladatokat.

Így utólag visszagondolva, szerencsésnek érzem magam, hogy még láthattam az igazi konzervatív Szaúd-Arábiát. Érkezésemkor fekete abajában jártam kendőzetlenül, de volt, hogy a vallásrendőrség felszólított a hajam eltakarására. Magyarországról ez kevésbé látszik, de manapság hatalmas változások zajlanak abban az országban. 2018-tól már a nők is vezethetnek autót, ugyanettől az évtől újra nyíltak a filmszínházak, neves popzenei és szórakoztatóipari produkcióknak engednek teret országszerte. 2030-ra az új vezetés példaszerű erőfeszítésekkel igyekszik fejlődésében követendő, vezető nemzetet kialakítani. Példaként, a legutóbbi nemzeti ünnepen technozene dübörgött Rijád főutcáján.

– Hogy telnek a rijádi hétköznapok?

– Az első hét sorsdöntő volt. A komfortzónámtól teljesen kívülre kerültem. Már az első nap fel kellett szállnom egyedül egy női buszra, hogy bevásároljak a családomnak,29 letakart nő között ültem, és magamban nevetnem kellett, annyira valószerűtlen volt az a helyzet. Nehezen, de belejöttem az egzotikus nevek kiejtésébe, használatába is. Háziasszonyként tudok már főzni a helyi hagyományok szerint, ismerem az új fűszerek, alapanyagok használatát. Az itt töltött hét év alatt megtanultam a szokásoknak megfelelően viselkedni, otthonosan mozgok, de nem állítom, hogy részleteiben ismerem Szaúd-Arábiát. A helyieknek „expatok” vagyunk, és legtöbbször az ottani „gyüttment” társadalom tagjaival érintkezünk. Ez a réteg főként az európai, távol-keleti, amerikai, ausztrál, indiai, japán, vagyis az egész világból érkező munkavállalókból és az ő családjaikból áll. Van, aki egy-két évre érkezik, mások, mint például egy barátnőm is, már 19 éve kint él. Rijádban mi egy fallal elzárt, ellenőrzött területen, amolyan lakótelepen lakunk. Ilyenekből több száz van a fővárosban, compoundoknak hívják őket. Ezeken a telepeken rendszeresen szerveznek a találkozókat nőknek, ahol ismerkedhetünk, megcsodálhatjuk egymás kreativitását, bazározhatunk és megkóstolhatjuk a főként libanoni konyhaművészetre alapozott gasztrológiai kínálatot. Egy ilyen „coffee morning” -on találkoztam Lebrun-Harko Eszterrel, akiről megdöbbenésemre kiderült, szintén dunaújvárosi születésű. Kicsi a világ! Vajon mennyi a reális esélye annak, hogy az ember egy másik újvárosival fusson össze a sivatag közepén?

A helyi szokások szerint én szabadon járhatok a városban, ám köteles vagyok elfogadni és betartani az ottani szabályokat. Ha hívok egy taxit, nem ülhetek be a sofőr mellé, mert ezzel megsérteném az ő feleségét. Férfiakkal a telepen és munkán kívül, semmiféle kommunikáció nem történhet. Bevásárláskor észrevettem, hogy ők elfordulnak, ellenben az asszonyok sokszor megnéznek, méregetnek, szőkén, kékszeműen, fehér bőrüként ezen nincs mit csodálkozni. A változások miatt már nem kell eltakarnom a hajam, az arcom és a bokám, de a karomnak, a vállamnak egészen a térdem aljáig fedettnek kell lennie.

Enyhülés tapasztalható az élet számos területén is, változnak az általános normák. Évekkel ezelőtt még elképzelhetetlen lett volna, hogy ne egy Sri Lanka-i, bangladesi, vagy pakisztáni férfi szolgáljon ki egy boltban, ma a legtöbb helyen szaúdi lányok látják el ezeket a feladatokat.

Számukra ez egy lehetőség a szabadabb világ felé. Az egészségügyben tradicionálisan még mindig nem az anyám nevét kérdezik, hanem az apám apjáét. Gazdasági területen is új utakat keresnek, folyamatosak a reformok, teljes erővel készülnek az olaj utáni életre. Családonként átlagosan 5-8 gyermek születik, ezért komoly összegeket fektetnek új városok építésébe és az oktatásba. Nourah bint Abdulrahman hercegnő csak lányok számára ötezer fős külön felsőfokú oktatási intézményt alapított. Középtávú céljuk, hogy tehetséges fiatal szaúdi szakemberek töltsék be azokat vezető pozíciókat, amelyeket jelenleg magasan kvalifikált külföldiek foglalnak el. Látják merre fejlődik Dubai, Katar és bizonyítani akarnak ők is.

– Nehéz elképzelni Önről, hogy csak ül otthon rijádi otthonában…

– Ha tehetem, útra kelek. Minden pillanatot az itt és most szemszögéből nézek, kihasználom, hogy eljuthattam oda. A már említett, szintén dunaújvárosi Eszter barátnőmmel rendszeresen eljártunk felfedezni a környéket. Beülünk a taxiba, és elmegyünk akár a világ végére is. Egyszer eljutottunk egy teljesen lezárt, Barátság-városrésznyi területre, ahol egymás mellett sorakoztak a különböző üres hangárok. Ide járnak ki a szaúdi nők óriási graffitiket készíteni. És taxizás közben találkoztunk Kocsis Gabriellával is, aki, ahogy Szaúd-Arábiában mondják, jó pár éve „visszatért az iszlámhoz”, és akkor éppen taxisként dolgozott Rijádban, de csak nőket szállíthatott.

Izgalmas piacokra járok, ahol keveredik a por, az oud füstölő illatával, néha teveszagot hoz a szél, vagy kardamonos kávé pörkölt szagát. Kedvencem a ruhapiac, nem tudom megtagadni textiles mivoltomat. Rijádban az egész világ kelme-rengetege egyszerre van jelen. Olyan megoldásokat, anyaghasználatot látok, amely engem is felemel, lendületben tart, ösztönöz az alkotásra. El kell mondanom, hogy soha nem ért semmilyen atrocitás Szaúd-Arábiában, mindenhol pozitívan fordulnak felém. Januártól közvetlen járat indul Budapestről, ez hatalmas könnyebbség és lehetőség egyben, hiszen 2021évtől turistaként is látogatható az ország. Csak bíztatni tudok mindenkit, aki erre az útra adná a fejét, jöjjön nem fogják levágni. Az alkohol fogyasztása nemcsak tilos, de boltban sem kapható. Európaiként teljesen kijózanító ennek már a gondolata is.

Az országban szubtrópusi klíma van. Tavasszal szinte a semmiből érkeznek a homokviharok és percek alatt sárga lesz minden, a púderfinom homok teljesen beterít mindent, utcát, tüdőt, pálmafákat, füleket. A madarak is eltűnnek ilyenkor. Két nap mire újra fellélegezhetünk, addig maszkban járunk, ilyenkor én is otthon maradok.

A sivatag egy külön csoda, ugyanazt az elementáris erőt érezni a homokdűnéknél, mint a tenger hullámai között, látni a szelet, ahogy megtestesül. A melegrekord amit eddig átéltem, 51 celsius volt. Ilyenkor már csomagolok, indulunk haza.

– Merre tovább?

– Maradni vagy továbblépni… ez egy soktényezős képlet. Az első a család és ez közös csapatmunka,. Manapság mindenkinek jól kell egyensúlyozni. Én a járvány óta mentálisan már hazaköltöztem, bár igazán soha nem tudtam elhagyni a hazámat. Legfontosabb feladatom jelenleg a gyerekeink magyartudatának megalapozása, megőrzése, tiszta beszédre tanítása. Emellett folyamatosan képzem is magam, készülök a folytatásra, a megújulásra akár Magyarországon, akár bárhol a világban; kulturális rendezvényszervezést és szertartásvezetést tanulok.

Inshallah – avagy lesz, ahogy Isten akarja.