A milánói ediktum mérföldkő az egész emberiség történetében

Kezdetben a római hatalom nem ismerte a keresztényeket

Licinius a Római Birodalom keleti részeinek a császára volt, és I. Constantinus uralkodótársa. A két társ­uralkodó 313-ban Mediolanumban (ma Milánó) találkozott, ahol megünnepelték Licinius házasságkötését Nagy Konstantin húgával. Ekkor tárgyaltak a keresztényeket érintő politikájukról, majd azt követően Nagy Konstantin kiküldte tartományai kormányzóinak részére a keresztényekre vonatkozó rendeletet. Licinius pedig, miután legyőzte Maxentiust Nikomediában, a császári székhelyén kifüggesztette a rendeletet 313. június 13-án. 
Az ediktum hatására a bebörtönzött keresztények kiszabadultak, a száműzöttek visszatérhettek otthonaikba, az elkobzott javak pedig visszakerültek eredeti tulajdonosukhoz. Ezzel a rendelettel a keresztény egyház mentesült az üldöztetéstől, és a más vallásokkal szemben egyenrangúvá vált. 

A keresztényüldöztetések 

Kezdetben a római hatalom nem ismerte a keresztényeket, egy zsidó szektának tekintette őket, eltűrték őket, de ugyanakkor a római társadalom megvetette őket. Mivel a keresztényeknek fenntartásaik voltak a császári kultuszt illetően, idővel a római uralkodók egyre inkább ellenséget láttak bennük, és olyan lázadóknak tartották őket, akik megingathatják az állam és a közélet minden alapját. Hagyományosan a keresztényüldözést Nero, Domitianus, Traianus, Marcus Aurelius, Septimius Severus, Decius, Valerian, Aurelianus és Diocletianus uralkodásának idejére tulajdonítják. Az első igazi keresztényüldözés Nero császár idején volt 64-ben. A császár Krisztus követőit vádolta meg Róma felgyújtásával, ezért keresztény tömegeket feszítettek keresztre, az arénákban vadállatok elé vetették őket, valamint olyan zsákokba varrták őket, amelyeket kátránnyal leöntöttek, és nyilvános római ünnepségek alkalmával meg­gyújtottak. Péter és Pál apostol is Nero áldozatai lett, Pétert fejjel lefelé feszítették keresztre, Pált pedig karddal lefejezték (ő római polgár volt). A második üldözést Domitianus császár 81 és 96 közötti időszakát tulajdonítják, akkor több kivégzés is volt Rómában, az uralkodó 96-ban János evangélista apostolt pedig Patmosz szigetére száműzte. Marcus Aurelius szintén megvetette a keresztényeket, majd 177-ben egy törvénnyel be is tiltotta tevékenységüket, elrendelte a keresztények felkutatását, és eltökélte, hogy egyszer és mindenkorra leszámol velük. A császár brutalitása nem ismert határokat, az üldöztetés egyszerre terjedt el a birodalom különböző részein, Galliában, Görögországban és Keleten, de különösen erős volt Szmirnában. Gallienus idejében alábbhagyott a keresztények üldözése, a császár az elkobzott vagyonokat is visszaadta, így miután a keresztények visszakapták templomaikat, imaházaikat és temetőiket, tulajdonjogot szereztek, és a következő 40 évig, Diocletianus császár 303-ban kiadott rendeletéig, viszonylag komoly vallásszabadságot is élveztek. 

Diocletianus lett az új uralkodó 

Diocletianus létrehozta az autokratikus kormányzatot a birodalomban, és megteremtette az alapjait a Római Birodalom második nagy korszakának, reformjai pedig segítettek abban, hogy birodalma még további 200 éven át fennmaradjon. A 284-től 305-ig uralkodó császár az első 20 évében nem üldözte a keresztényeket, bár személyesen a hagyományos pogányság elkötelezettje volt (az olimpiai isteneket imádta), néhány keresztény még a hadseregben és a kormányban is kiemelkedő pozíciókat töltött be, felesége és lánya pedig rokonszenvezett a keresztény egyházzal. 303-ban veje hatására négy rendeletet adott ki, minek értelmében betiltotta a keresztény gyülekezetek működését, utasítást adott a keresztény templomok lerombolására, a szent könyvek elégetésére, valamint a keresztények minden pozíciótól és jogtól való megfosztására. Az üldözés a nikomediai keresztények templomának lerombolásával kezdődött. Nem sokkal ezután tűz ütött ki a császári palotában, és Neróhoz hasonlóan szintén a keresztényeket vádolták meg ezzel. 304-ben a legszörnyűbb rendelet következett, amely szerint minden keresztényt kivétel nélkül kínzásra ítéltek, hogy hitük megtagadására kényszerítsék, ezzel megkezdődtek a keresztények addigi legszörnyűbb üldözései. 

A keresztényüldözésnek I. Constantinus vetett véget 

Nagy Konstantin császár, teljes nevén Caius Flavius Valerius Aurelius Constantinus, 272. február 27-én született Naissusban (a mai szerbiai Niš). Apja magas rangú katonatiszt volt, akiből később római hadvezér lett. Anyja, Heléna egy kocsmáros lánya volt. Fiatal évei nem voltak zökkenőmentesek, de jó szervezőképességének és kitartásának köszönhetően egyre feljebb lépett a ranglétrán. Később Constantinus már a birodalom nyugati részét, Britanniát, Galliát, Hispániát, valamint a germán provinciákat tartotta uralma alatt. Ennélfogva ő rendelkezett a birodalom egyik legnagyobb hadseregével is. Folytatta apja erőfeszítéseit annak érdekében, hogy a Rajna mentén megerősítse a határt, és a gall tartományokat újjáépítse. 306 júliusában kiáltják ki augustusszá (a Római Birodalom császárjainak egyik címe). Constantinus leginkább arról lett ismert, hogy ő volt az első római császár, aki felvette a kereszténységet, bár lehetséges, hogy továbbra is korábbi hitében élt. Egyes források szerint pedig csak politikai okok miatt engedélyezte a keresztény hitet. Hite felől kétségek merülnek fel, mivel állítólag csak a halálos ágyán vette fel a kereszténységet. 
A történetírók szerint a Milvius-hídi csata előtt Konstantin álmot látott, ahol egy nagy kereszt tűnt fel az égen, ezzel a felirattal: „E jelben győzni fogsz”. Constantinus másnap felvarratta a kereszt jelét katonái ruhájára. A labarum (római hadijelvény) csúcsára pedig a római sas helyére aranykoszorúba foglalt, drágaköves Krisztus-monogram került. Ezt követően legyőzte Marcus Aurelius Valerius Maxentius háromszoros túlerőben lévő seregét. Ezzel a diadallal megszilárdította hatalmát. 

Megerősödnek a keresztények 

Nevéhez fűződik a 313-ban kiadott milánói ediktum, amelyben eltörölte a keresztények hitük gyakorlásáért kiszabott büntetéseit, és visszaadta az elkobzott vagyonokat is. Az ediktum után az addig üldözött keresztények előtt új lehetőségek nyíltak meg, megpályázhatták a magas kormányzati pozíciókat, új templomokat is építhettek, és a társadalom egyre jobban befogadta őket. A kereszténység ezt követően egyre inkább meghatározó vallás lett a birodalom egész területén. 
Nagy Konstantin hívta össze a 314-es arlesi és a 325-ös nikaiai zsinatot, amelyek rendezték a korai kereszténység legfontosabb kérdéseit és kizárták a zavaró tényezőket. 321. március 7-én a vasárnapot rendelte el heti pihenőnapnak. 
Konstantin 330-ban a székhelyét Rómából Bizáncba helyezte át. Ezzel a konstantinápolyi püspök (pátriárka) tekintélye is növekedett, de egyben a császár teljes kiszolgálójává vált. 
Több megszorítással is nehezítette a zsidók helyzetét. A szabad polgárokkal ellentétben ők nem tarthattak keresztény rabszolgákat, valamint a keresztényeknek tilos volt áttérniük a zsidó hitre. Constantinus császár 337-ben hunyt el. 

A milánói ediktum 

E rendelet értelmében minden vallás egyenlő, így a hagyományos római pogányság elvesztette hivatalos vallási szerepét. A rendelet különösen megkülönbözteti a keresztényeket, és előírja, hogy a keresztényeknek és a keresztény közösségeknek vissza kell adni minden vagyonukat, amelyet az üldözés során elvettek tőlük. A rendelet azt is előírja, hogy a kincstár kártalanítja azokat, akik korábban keresztények tulajdonában lévő ingatlant vettek birtokba, és kénytelenek voltak visszaadni ezt az ingatlant korábbi tulajdonosainak. Az üldöztetések vége és a vallásszabadság elismerése a keresztény egyház helyzetében bekövetkezett gyökeres változás kezdeti állomása volt. A keresztény közösségek képviselői, a papság vezető tagjai már az uralkodótól nagylelkű pénz- és földadományokat kaptak, ezzel a keresztény közösségek és képviselőik teljesen új pozíciót foglaltak el az államban. A kereszténység így lassan elindult azon az úton, hogy uralkodó vallássá váljon. 
A milánói ediktum nem tekinthető a kereszténységnek a Római Birodalom államvallásaként való elismerésének, a pogányság ugyanis megőrizte pozícióját és kultuszait az egész birodalomban. A kereszténységet csak 381-ben ismerik el véglegesen államvallássá és azt megelőzően még sok komoly esemény következett be, de az első meghatározó lépések e rendelet létrehozásakor történtek meg, ezért fontos a történelmi jelentősége. Ez pedig abban nyilvánul meg, hogy az említett ediktum megteremti az úgynevezett paritást, vagyis minden vallás egyenlőségét és minden polgár szabad jogát, hogy akadálytalanul kövessen bármilyen vallást. A milánói rendelet lezárta a kereszténység nyílt üldözésének korszakát, majd nemsokára megkezdődött az egyházi építészet, festészet, szobrászat, iparművészet, költészet, zene és az irodalom példátlan virágzása, amely e rendeletnek köszönhetően vált lehetővé, és az akkor elkészült művek pedig, a mai napig ámulatba ejtik a világot. 
 

Felhasznált irodalom
– Vanyó László (szerk.): Ókeresztény írók, 4, Euszebiosz egyháztörténete, Szent István Társulat, Budapest, 1983. 
– http://lexikon.katolikus.hu/M/mil%C3%A1n%C3%B3i%20ediktum.html 
– M. E. Posnov. A keresztény egyház története. II. rész. 
– https://mult-kor.hu/20130118_egy_even_at_unneplik_a_milanoi_ediktum_1700_evfordulojat. 
– Paul Johnson: A kereszténység története, Európa Könyvkiadó, Budapest, 2005. 
– Krawczuk, Aleksander. Nagy Konstantin. Gondolat Kiadó.