Autentikusan a bántalmazásról

Az úszónő nyilatkozata megrázta a magyar közvéleményt, és óriási indulatokat gerjesztett. Sokan próbáltak megfejtéseket gyártani. Több szakértő, pszichológus is megszólalt a történtekkel kapcsolatban. 
 

Lontai Léna író, a Könnyező liliomok című regény alkotója. Művében a gyermek-megbecstelenítéssel foglalkozik. Igaz történeteket fogalmaz meg regényében, a saját családja tragédiáit tárja az olvasó elé, amelyek nem kímélték három generáció nőtagjait. A saját, anyukája és nagymamája szexuális bántalmazással összefüggő tragédiáját írta meg. Ezért kérdeztem Lénát, a témával kapcsolatos egyik legautentikusabb forrást. 

– Miért akar mindenki ebben igazságot tenni, állást foglalni? Hány embert érint közvetlenül hazánkban? 
– Különböző statisztikai adatok vannak, a gyerekeket ért szexuális abúzus 18 éves korig más-más felmérés szerint 5, 10, 20, de akár 60 százalék is lehet. Sok esetben mély titok marad, még véletlenül sem mondanák el, főleg a fiúk. (Például a rácalmási könyvtárban tartott előadásomon a jelenlevők 10%-a tette fel a kezét, hogy átélt ilyesmit, de azóta már más is felkeresett a közönségből privátban, tehát ez az adat meghaladja a 10 százalékot.) Azt gondolom, hogy az emberek igazságérzete nagyon erős, és az, hogy egy tapasztalatlan gyereket bántanak, visszaélnek a naivitásával, főleg olyanok, akikben megbízik, minden jó érzésű embert felháborít. Egyre több emberről derül ki, hogy törés volt emiatt az életében. 
 

– Sokan kérdezhetik, miért csak 25 év múltán állt készen elmondani a történteket? Miért kellett ilyen sok időnek eltelnie? 
– Eleinte elhittem, hogy az én hibám. Aztán elhittem, hogy nem kell vele foglalkozni. Majd édesanyám megnyílt, és kezdtem rálátni, hogy ez többgenerációs probléma. Ahogy anyukám mesélte a történetét, és érettebben átláttam a magam helyzetét, felfedeztem a hibás pontokat, ahol meg lehetett volna előzni az abúzust. Úgy éreztem, az írásom másoknak segíthet, mert életből vett igaz történetet olvasnak, és így képesek lesznek majd észlelni a jeleket. Azért is kellett ennyi idő, mert elmondhatom, hogy az írás időpontjára már begyógyultak a sebek, és nem csupán terápia volt, hanem segíteni vágyás. 
 

– Sokakban felmerült, évtizedek után egyáltalán mi értelme van ezt nyilvánosságra hozni és újabb sebeket feltépni? 
– Anyukámnak megígértem, hogy megírom a történetét, mert amikor még teljesen ép volt az elméje, akkor ő maga kérte. Úgy érezte, hogy sokaknak segíthetünk ezzel. Anyukámnak ez gyógyír volt, feloldozás, hogy beszélhetett róla, nem a sebeit tépte fel. Azóta több helyen olvastam arról, hogy aki abúzust élt át, annak néma halál, ha magába fojtja a történteket. Képtelen lesz igazi életet élni. Nem mondhatjuk annak sem, hogy felejtsd el a történteket, akinek amputálták valamelyik végtagját. Meg kell tanulnia együtt élni azzal, hogy korlátai vannak, és hogy mit kezdjen a fantomfájdalmaival. 
 

– Tipizálható-e az abúzust elkövetők viselkedése, amelyet a kívülálló is felismerhet? 
– Ezen sokat gondolkodtam, mert a családunkban mindhármunk esetében teljesen másmilyen ember volt az, aki bántalmazta a gyermeket. Az egyik édesgető, a másik önkényesen erőszakkal érvényesítette az akaratát, a harmadik pedig kihasználta a lehetőséget. Azt észrevettem, hogy az alkohol rossz tanácsadó. Az sem egészséges, ha egy szobába tesznek egy serdülő lányt egy fiatal férfival. De a szerelmesen bizalmaskodó, érintgető kedveskedés egy felnőttől rendkívül gyanús. 

– Másik családtag, az anya, közeli ismerős miért nem avatkozott bele? 
– Gyerekként láttam, hogy egy tanárom mit tett az osztálytársunkkal, mégsem szóltam, pedig átéltem hasonlót. Miért tekintjük tabutémának? Úgy gondolom, a családban kezdődik a felvilágosítás és az, hogy erről a témáról beszélnünk kell. Nem szabad túl prűdnek lennünk vagy a homokba dugni a fejünket. 
 

– Milyen jelek lehetnek a bántalmazott viselkedésében, amelyekre gyanakodhatunk kívülállóként? 
– Nagyon jellemző a hallgatás. Az áldozatok önmagukat hibáztatják, gyakran önmaguk ellen fordulnak (öngyilkosság, testi sértés, fájdalomokozás formájában). Jellemző lehet a hangulatváltozás, a test beburkolása, a visszahúzódó vagy éppen túlzottan hivalkodó magatartás (ezek gyakori váltakozása); a fokozott szexuális érdeklődés, illetve az életkort meghaladó szexuális ismeretek megléte; de olyan testi tünetek is előfordulhatnak – bár ezek ritkábban, mint gondolnánk –, mint a sérülések és foltok a genitália körül. Előfordulhat alvás- és étkezési zavar, szorongás, szokatlan, váratlan agresszió, orvosilag nem indokolható fájdalom, betegség, az iskolai teljesítmény visszaesése, motiválatlanság, kortársakhoz való viszony hirtelen megváltozása. 
 

– Lehet-e és ha igen, hogyan lehet menekülni a szexuálisan bántalmazó helyzetből? 
– Ki lehet menekülni felnőtt segítségével. A könyvemmel az is volt a célom, hogy jó érzésű emberek, akikben forr a düh a történetem olvasásakor, észre vegyék, ha környezetükben ilyesmi történik. Rájuk számítok, mert kérdezni fogják a gyereket, és ha egyértelművé válik a bántalmazás, akkor nem hagyják őket magukra, hanem segítenek nekik. 
 

– Mit tanítsunk az abúzussal kapcsolatban a gyereknek és mit ne? Hogyan lehet megelőzni? 
– Mindenképpen megtanítanám a gyerekeknek, hogy vannak intim testrészek, ahova nem nyúlkálhat senki sem, még apuka sem. A gyerekeket engedelmesnek és tisztelettudónak neveljük, de fel kell készíteni, hogy vannak helyzetek, amikor határozottan azt kell mondani a felnőttnek: nem! Ne csináld! Megmondalak! Az is fontos, hogy ha bármi kényelmetlen érzés fogalmazódik meg a gyerekekben, akkor a szülők vagy egy megbízható pedagógus legyen a menekülő útvonal, akiknek mindig elmondhatják, mi történt. Bár van, hogy meglepetést szeretnénk szerezni másoknak, de az a kifejezés, hogy ez maradjon a mi kis titkunk, a bántalmazók tipikus szoktatása az abúzusra. 
 

– Vajon kiderülhet ilyen helyzetben az igazság biztonsággal? Hiszen ellenpélda is szóba került, amikor egy abúzussal vádolt matematikatanár öngyilkos lett, majd kiderült, hogy a gyerekek akarták csak tönkre tenni, mert túl szigorú volt… 
– Érzékeny kérdés. Szerintem nem a másik ember meghurcoltatása a lényeg, hanem a bántalmazott védelme. Ezt lehet diszkréten is tenni, nem ország-világ előtt. A bántalmazott gyereknek sem hiszem, hogy jó a nagy nyilvánosság. 

– Mit kell, mit lehet tenni, ha szexuális erőszakról szerzünk tudomást, vagy arra gyanakodunk, hogy valakit bántalmaznak? 
– Ennek a kérdésnek örülök a legjobban. Sokat lehet tenni. Nagyon fontos a szülőket megnyerni magunknak, hogy együtt védjük meg a gyereket. Fontos jelezni a helyi szervezetek felé: gyerekjóléti szolgálat, humán szolgáltató központ, védőnői szolgálat. Tudok olyan esetről, hogy az elkövető rendőrismerőssel fenyegetőzött. Nem szabad hinnünk ennek a fenyegetésnek. Kötelesek vagyunk jelenteni, ha korrupt rendőrrel van dolgunk. Vannak különböző segélyszervezetek, a teljesség igénye nélkül (ezeket leellenőriztem, hogy vészhelyzetben mit tesznek): Fehér Gyűrű Közhasznú Egyesület Budapesti Áldozatsegítő Iroda, Kék Vonal Gyermek és Ifjúsági Telefonszolgálat, NANE Segélyvonal és az Országos Kríziskezelő és Információs Telefonszolgálat.