Az igazi közösségek haszna pótolhatatlan

Először Arisztotelész fogalmazta meg, hogy az ember társas lény (zoon politikon – vagyis inkább társas állat). Az ember a tásas lét számtalan formáját alkotta meg. Márai Sándor csodálatosan bölcs magyarázatot ad erre a jelenségre: „Nagyon kevesen bírják csak el a tudatot, hogy életük magányára nincs megoldás. Reménykednek, kapkodnak, menekülnek emberi kapcsolatokba, s e menekülési kísérletekbe nem visznek igazi szenvedélyt, sem odaadást, menekülnek elfoglaltságokba, mesterséges feladatokba, sokat dolgoznak, vagy tervszerűen utaznak, vagy nagy házat vesznek, vagy vásárolnak nőket, kikhez semmi közük, vagy gyűjteni kezdenek, legyezőket, drágaköveket, vagy ritka rovarokat... De mindez nem segít…” A valakihez, valahová tartozás igénye stabilan bennünk van, és semmilyen pótcselekvéssel nem tudjuk tartósan becsapni magunkat. Ha a társas kapcsolatok iránti igényünk nem teljesedik be, lelkileg és fizikailag is megbetegedhetünk. Lehet az ember családban, munkahelyen is magányos, társtalan, ekkor is törekszik valamire, ami ezt az űrt kitölti. 

Napjainkban egyre több a lelkében magányos ember, aki a képzelt közösséghez tartozásban véli megtalálni a gyógyírt. Az úgynevezett közösségi média felé fordulva igyekszik emberi kapcsolatokat építeni. Ezeket nevezik virtuális – nem valódi, képzelt – közösségeknek. A megtévesztő közösségi média elnevezés az angol „social” szó helytelen fordításának következménye. A legelterjedtebb ilyen képződménynek, a Facebooknak 2,6 milliárdos felhasználótábora van. Ha azt vesszük, ez nagyon sok, ám ha a Föld 7,9 milliárdnyi lakosához viszonyítjuk, még a felét sem éri el az emberiség összlétszámának. Szakmailag semmiképp sem nevezhető közösségnek az, ahol az ember nem találkozik a másikkal, vagy ahol álnéven (is) lehet véleményt nyilvánítani. A helytelen megnevezés áldozatai azok, akik elhiszik, hogy közösségi kapcsolatokba kerültek az által, hogy bejegyezték magukat egy rendszerbe. Attól, hogy bárki csatlakozhat, és tartalmakat oszthat meg követőivel, még nem alkotnak közösséget azok, akik okos vagy balga megjegyzéseiket, kommentjeiket, netán még a magánéletüket is „bedobják” a közösbe. Még ha tucatjával kapják is a hasonlóktól eredő válaszokat, akkor sem élnek közösségben azokkal, akikkel nincs valódi emberi kapcsolatuk, nincsenek közösen szerzett élményeik, társas tevékenységük, jóformán nem is ismerik egymást. 

A közösség ennél sokkal több, tartalmasabb és mélyebb összetartozási forma. A valahová tartozás vágyának kielégítésére számtalan valódi közösség kínálkozik, ahol az ember olyanokkal találkozik, és működik együtt, akikkel közös szellemiségben, cselekvésben, élményekben szabadulhat meg a magánytól. És ami ennél több: megmutathatja képességeit, értékes feladatokat kaphat, amelyekben fejlődhet és kiteljesedhet. A valóságos és a virtuális cselekvés között óriási különbség van! A valóságosan nem létező, látszólagos dolgok, események, ügyek ugyanakkor nagyon vonzóak. Eltűnni, másik világban élni, képzeletbeli kapcsolatokat alkotni semmiképpen sem jó, különösen akkor, ha egy ilyen, algoritmusok által irányított rendszer elmévé, részévé válunk. A rendszer kézben tart, befolyással van a tudatunkra. Az egyén előbb-utóbb elveszti a kontrollt a valóság és a virtuális dolgok felett. Felbomolhatnak a meglévő kapcsolatok, és a magány még nagyobb lesz. 

„Az ember csak igazi közösségben nyerheti el személyes identitását, csak ott alakíthatja ki azokat a kapcsolatokat, amelyekre bánatában, örömében, esetleg szenvedésében szüksége van”, állapítja meg Csányi Vilmos, az ismert etológus professzor, aki az állatvilág viselkedésének sok évtizedes tanulmányozása után az emberi közösségek felé fordult. Azokat az igazi közösségeket szeretnénk a következő hónapokban bemutatni, amelyek hús-vér emberek között igyekeznek – nem ritkán – hatalmas erőfeszítések árán igazi emberi kapcsolatokat építeni. Amelyek elkötelezettjei valamilyen ügynek, legyen az a betegek gyámolítása, állatok mentése, gyerekek fejlesztése, hagyományok ápolása, kincsek, régi tárgyak gyűjtése, bármi, ami az élő közösséget, az élő közösség múltját, jelenét vagy jövőjét alakítja, szebbé, jobbá akarja tenni.