Kicsi gesztenye

Elmennek a gyerekek. Ki tanulni, ki dolgozni, ki megnősül, ki férjhez megy, de elhagyja a szülői házat. – írtam vagy négy éve már ugyanitt. Arról most nem is szólva, ha azért teszi ezt, mert nem érzi jól magát otthon. Aztán a szülő szíve majd megszakad, hiszen éveken át, az óvodától az egyetemig otthonról indult és oda is tért haza gyermeke. Látta a mosolyát, hallotta a hangját, ott szuszogott, ott motoszkált körülötte. Persze nem mindenki ilyen, hiszen – uram bocsá’ – alig várja, hogy kirepüljön az a gyerek a szülői házból. Mi nem az utóbbiak vagyunk.

Örülünk annak, ha a gyerek megtanul önállóan „közlekedni” ebben az elidegenedő világunkban, és annak is, ha barátokra lel, és megtalálja számítását az iskolában, munkahelyén, legyen az idehaza vagy külföldön. És még jobban örülünk, ha visszatér és csak mesél, mosolyog, velünk van. Ez az igazi „minőségi idő”, ami korábbról már nem hozható vissza. Talán ezért becsüljük meg annyira. Négy éve a kisebbik lányommal, aki akkor pár napot itthon töltött, gesztenyét szedtünk és bontottunk ki közösen, miközben beszélgettünk. Hazaérve mondta: apa, jó volt együtt gesztenyét szedni!

A gesztenye az összetartozás jelképe lett, ekkor egymásra gondolunk

Idén ősszel a közös gesztenyeszedés elmaradt, mert szeptembertől fél évig külföldön tanul. A minap a városban ráléptem egy kis gesztenyére. Felvettem, „letisztogattam”, hazahoztam. Itthon a tenyerembe vettem, majd lefotóztam és elküldtem neki. „Én is gyűjtöttem itt kint” – jött a szíve(me)t me­lengető válasz. A kicsi gesztenye az összetartozás szimbóluma lett nálunk, hiszen ilyenkor egymásra gondolunk. Jó ez...