Az Apostoli hitvallás, a „Hiszek egy” születése

Vallás

A IV. század első évtizedeiben vagyunk, amikor I. (Nagy) Constantinus a 313-ban kiadott milánói edictummal eltörölte elődje, Diocletianus császár által törvénybe iktatott keresztény üldözéseket, és engedélyezte a kereszténység gyakorlását a birodalom egész területén.

Constantinus császár kemény harcok árán került hatalomra. Egyik csatáját megelőzően látomása volt: megjelent előtte a Napban a kereszt, és hang hallatszott: „E jelben győzni fogsz!” Miután, nagyrészt keresztény zsoldosok támogatásával sikerült egyed­uralmát megszilárdítania, Constantinus szívügyének tekintette a kereszténységet, így uralkodása alatt kedvező fordulatot vett a keresztények sorsa. Adományokban részesültek, Róma püspöke – a pápa – ekkor kapta a lateráni palotát. Templomokat építettek, hivatalokat viselhettek, és ebben az időben lett ünnep a vasárnap is. A császár, bár maga vagy soha, vagy talán csak a halálos ágyán keresztelkedett meg, segített rendet teremteni a sokféle vallási irányzat, a kereszténységbe beszivárgott különböző tanítások között is. Ő hívta össze az első egyetemesnek nevezett zsinatot 325-ben a kis-ázsiai Nikaia, vagy Nicea városában. Ebben az időben a kereszténység a birodalom keleti részében lényegesen elterjedtebb volt, mint a nyugati provinciákban. A két hónapig tartó zsinaton részt vevő háromszáz egyházi főméltóság, püspökök, pátriárkák, illetve papok diakónusok, összesen közel kétezer fő többsége is a keleti városok – Antiókhia, Bizánc, Jeruzsálem, Alexandria stb. – képviselőiből tevődött össze. A zsinaton maga a császár elnökölt.

A Jézus személye körüli viták lezárása már közel sem volt ilyen egyszerű

A kereszténység történetében ez volt az első alkalom, hogy hitéleti, szervezeti, illetve mai értelemben egyházjoginak nevezhető kérdésekről ilyen széles körben tanácskoztak. Több száz vitatott kérdésben kellett összehangolni az álláspontokat. A sok kisebb-nagyobb hittétel közül két lényeges elemet érdemes kiemelni: a húsvét időpontjának meghatározását és Jézus személyének megítélését. Mivel a császár legfőbb szándéka a birodalom egységének megteremtése volt, minden olyan dolgot pártfogolt, ami ezt elősegítette. Korábban már többször kifejtette például azt is, hogy a zsidóknak és a keresztényeknek el kell különülniük egymástól az ünnepeik tekintetében, nem lehet a Pé­szach és a húsvét azonos napon. A niceai zsinat tehát kimondta, hogy a tavaszi napfordulót követő első holdtölte utáni vasárnapon kell a keresztény húsvétot ünnepelni, egységes gyakorlatot teremtve ezzel az egész birodalomban.

A másik központi kérdés, vagyis a Jézus személye körüli viták lezárása már közel sem volt ilyen egyszerű! A birodalom jelentős részén teret hódító ariánus tanok szerint ugyanis „Jézus az Isten fia (az Ige) nincsen öröktől fogva, nem ugyanazon lényegű az Atyával, hanem az Isten elsőszülöttje, az Atya mindenható akarata által a semmiből jött létre; az első és legnemesebb valóság, amely által aztán a világ teremtetett”. Ezt hirdette Arius, a kor egyik nagy hatású egyházi vezetője, akiről az ariánusok a nevüket kapták. Az apostolok nyomdokain haladók szerint Jézus az atyával egylényegű. A két kifejezés a görög nyelvben csupán egyetlen „i” betűvel különbözik egymástól: az egylényegű=homouszion, illetve a hasonló lényegű=homoiuszion! Aki ismeri Madách: Ember tragédiájának VII., bizánci színét, bizonyára emlékszik rá, milyen furcsának találta Tankréd (Ádám), a keresztes lovag a bizánci polgárok erre vonatkozó kérdéseit. Végül a zsinat döntött: Jézus egylényegű az Atyával, és az ariánusokat eretnekké nyilvánítva, kizárta őket az egyházból. Ariust, aki személyesen részt vett zsinaton, a császár száműzte Illíriába, vele együtt a vendéglátó város, Nicea püspökét is, aki szintén ariánus volt. Így fogalmazódott meg az Apostoli hitvallás niceai változata. Később, 381-ben a konstantinápolyi zsinat kiegészítette a „született, de nem teremtmény, az Atyával egylényegű…” megállapítással. A korai gyülekezetek előtt ismert Apostoli hitvallás a II. század elején keletkezett. Eredetileg régi római hitvallásnak nevezték. A legenda szerint úgy jött létre, hogy az apostolok mindegyike hozzátett egy gondolatot a szöveghez, de ezt a kutatások megcáfolták.

Széles körben elterjedt az a téves nézet, hogy a niceai zsinat a Szentlélek szerepével is foglalkozott. Az úgynevezett „filioque”-tétel, ami magyarul azt jelenti: és a fiútól – viszont csak a VI. századi toledói zsinat döntése után került betoldásra a niceai-konstantinápolyi szövegbe. A különböző álláspontokon lévők közötti vita lényege ugyanis az volt, hogy a Szentlélek vajon csak az Atyától, vagy az Atyától és a Fiútól származik-e? Az 1054-ben bekövetkezett egyházszakadásban is jelenős szerepet játszott ez a kérdés, sőt, a jelenkori egységtárgyalások erőfeszítései ellenére nincs eldöntve, és gyakran akadálya az ökomenikus közeledésnek. Az ortodoxokkal szemben a nyugati egyházak által elfogadott változat így szól: „Hiszek a Szentlélekben, Urunkban és éltetőnkben, aki az Atyától és a Fiútól származik, és éppúgy tiszteljük, mint az Atyát és a Fiút...”

A Jézus isteni voltát megkérdőjelezők miatt tartották fontosnak beírni a hitvallásba, hogy „Poncius Pilátus alatt értünk keresztre feszítették”, vagyis a történelmileg létező római hatalom általi keresztre feszítés tényét. Így került bele Pilátus a Credóba! A kínhalál és az eltemetés beemelése a szövegbe azoknak volt válasz, akik Jézus testi létezésében kételkedtek. A hit megvallására szolgáló, a keresztények önazonosságát kifejező imádság ma ismert szövege sok, kisebb-nagyobb pontosítás, betolás után nyerte el a jelenlegi formáját.

A katolikusok szerte a világon, a szentbeszédet követően felállva imádkozzák a Credót, magyarul a Hiszek­egyet, amikor a pap felszólítja őket, hogy „mondjuk el az Apostoli hitvallást” vagy „valljuk meg közösen hitünket”. A liturgiának ez a része tehát a réges-régi időkből ered. A magyar Hiszekegy-ként ismert szöveg egy, a trianoni békekötés után kiírt pályázat győztes verse.