Repterek – nyolc év, huszonöt nemzet, hetven légitársaság

Július tizennegyedikén hagytam el Bajorországot, és tértem vissza Dunaújvárosba – válaszolja arra a kérdésemre, hogy mikortól vett új irányt az élete. – Szerencsés voltam, mert még karantén nélkül költözhettem haza. Amikor elindultam Németországba kétezer-tizenkettőben, nyílt végű dolognak gondoltam, úgy terveztem, hogy addig maradunk, amíg jól érezzük magunkat. Bajorországban, Freising mellett laktunk egy kis faluban, Wolfersdorfban. Frei­sing a második legöregebb bajor város, ismertté XVI. Benedek pápa által vált.

Itthon képzelik el a jövőt a gyermekei

Három évvel ezelőtt családostul eldöntöttük, hogy „minden út hazavezet.” Azért maradtunk még, mert szerettünk volna világot látni, amit valóra is váltottunk. Ez volt az egyik ok, a másik pedig az, hogy a feleségem tavaly hazaköltözött, a városban állásajánlatot kapott, így felgyorsultak az események. A gyermekeim azt mondták, hogy ők itthon képzelik el a jövőjüket, köszönik szépen, jól érzik magukat Magyarországon. Nagy szerencsémre én is könnyen el tudtam helyezkedni, a DSZC Bánki Donát Gimnázium és Szakközépiskola műszaki tanáraként huszonnégy év múltán tértem vissza a pályára. Nyolc év után elvileg lehetne német állampolgárságom, de nem gondoltam sohasem, hogy felvegyem. Magyarországgal szemben semmilyen ellenérzésem nincs, nagyszerű, élhető hely.

Nem úgy alakultak a dolgai, ahogy szerette volna

Kétezer-tíz őszén éreztem először úgy, hogy a jövőmbe mutató terveim eléréséhez otthon egyre kisebb esélyem van – ugrunk vissza az időben tíz esztendőt ahhoz, hogy megértsük Lajos egykori döntésének okát.

– Egyszerűen nem úgy alakultak a dolgaim, ahogy évekkel korábban elterveztem. Tisztában voltam azzal, hogyha külföldön szeretnék munkát vállalni, ahhoz nyelvtudás és ott is használható képesítés kell. Több lehetséges ország is szóba jött, végül Bajorország mellett döntöttem. A felkészülés miatt kétezer-tizenegy januárjától másfél éven keresztül, hetente két alkalommal németórára jártam. A másfél év nyelvtanulás az elinduláshoz elég volt. Ezek után adódott a kérdés, hogy ha kimegyek Németországba, akkor milyen munkát vállaljak. Gyerekkori álmom volt, hogy a légi közlekedés területén dolgozhassak, így ezzel kapcsolatos tanfolyamok keresésébe kezdtem. Hetekig bújtam a különféle internetes oldalakat, ennek során több hatóságot, reptéri céget is megkerestem, amíg végül találtam egy vállalkozást, amelyik légiforgalmi tiszteket, azaz rampásokat képez. Kétezer-tizenkettő februárjában indult a tanfolyam, és júniusban kaptam meg a szakszolgálati engedélyemet. Két nehéz, sokszor reménytelennek látszó év után végre azt kezdtem el csinálni, amiért eredetileg is kimentem. Rampás tiszt lettem a müncheni repülőtéren, amit Ferihegyen „kiszolgálás-felelős tisztnek” hívnak.

Ezek után joggal teheti fel a kérdést az olvasó: Mit csinál a rampás? – A mi munkánk alapvetően azt jelenti, hogy az induló gépeknek megszervezzük a földi kiszolgálását, összehangoljuk a különböző szolgáltatások munkáját úgy, hogy az megfeleljen minden előírásnak, és a gépek biztonságban és időben fel tudjanak szállni célállomásuk felé.

Szót kellene érteni mindenkivel

A közösségi médiában a távolléte alatt rendszeresen találkoztunk írásaival:

– Amikor kiköltöztem Németországba, már az elején elkezdtem egy blogot írni. Idővel pedig a Facebook egyik repülős csoportjába a műszakjaimról rövidebb-hosszabb írásokat adtam közre. Attól váltak érdekessé, mert megpróbáltam a repülőtér emberi oldalát megmutatni. Repülésrajongók körében osztották meg az írásaimat. Magyarul írtam, képeket is mellékeltem hozzájuk. Különféle nemzetiségű és beosztású emberrel találkoztam, szót kellett értenem a kínai utassal, a bosnyák rakodóval, a francia vagy orosz repülőgép-pilótával. Ez a világ, ez a közeg engem nagyon vonzott. Minden nap találkoztam érdekes emberekkel, időnként híresekkel is, akikkel olykor pár szót tudtam váltani, és akiktől rengeteg pozitív energiát kaptam. Hetven légitársasággal valamint huszonöt nemzettel volt kapcsolatom a nyolc esztendő alatt. Főként angol és német nyelven kommunikáltunk. Amikor beköszöntem oroszul vagy franciául a pilótáknak, egyből barátságosabb lett a légkör. Ezeket a történeteket jelentetjük meg a készülő kötetemben.

Apró írásaiban megpróbálta a repülőtér emberi oldalát megmutatni

Azt firtatva, honnan eredeztető az írásos kifejező készsége, némi gondolkodás után a válasza:

– Általános iskolában sem fogalmaztam rosszul. Túl sok előzménye nem volt, egyszerűen jólesett az írás.

Ami pedig a fotózási szenvedélyét illeti: – Nagyon régóta fotózom, apukám a hatvanas években kezdte, tőle is ezt láttam. Amikor a reptéren dolgoztam, mindig nálam volt – miként most is – a fényképezőgépem, mert sosem lehetett tudni, jön-e valamilyen különleges „járgány”, amit érdemes „meglőni”. A repülőgép-fotósoké egy szubkultúra. Voltak nehéz helyzetek, amikor olyan gépeket fotóztam, amiket nem lett volna szabad, és utána töröltem a felvételeket. Hivatalosan nem lehetett a reptéren fotózni, de volt egy hallgatólagos megállapodás, hogy mindaddig belefér, amíg reklámcélokat szolgál. Több tízezer képem van, készítettem egy sorozatot „Repülőtér alulnézetből” címmel. Ez is képezhetné egy kiállítás tematikáját.

Emberek, nemzetek, társaságok

Jellemzőbben a férfiak érdeklődnek e világ iránt, vagy a nők is?

– Bőven vannak hölgyek is a fotósok között, és nagyon tehetségesek. Azt mondják, a repülés férfias szakma, de voltak Air France-járatok, amelyeken gyakran láttam tisztán női személyzetet, miként a hollandoknál is. A legprofibb társaság egyébként is a hollandoké, hiszen százéves légitársaság! Mindig azt éreztem, ha van egy probléma, azon vannak, hogy az úgy oldódjon meg, hogy mindenkinek – az utasnak és a személyzetnek is – jó legyen. A németekkel is könnyű volt dolgozni. A kínai és a dél-európai utasokkal főként kommunikációs nehézségek adódtak. Én mindegyik népséget szerettem.

Találkozás ismert emberekkel

– Reptéri éveim alatt volt szerencsém néhány ismert emberrel találkozni. Az egyik legemlékezetesebb a 2013-ban világbajnokságot nyert magyar vízilabda-válogatott volt. A Barcelonából Budapestre utazó csapat tagjai itt Münchenben szálltak át. Kedves, szerény sportemberek lévén nagyon boldoggá tettek, hogy mindnyájuktól kaptam egy-egy aláírást, és megengedték, hogy lefényképezhessem őket.

Megtehette volna, hogy magángéppel repül

– Másik nagy „fogásom” a focihoz kötődik, 2016 nyarán személyesen Pep Guardiolához volt szerencsém, aki akkor már a Manchester City edzőjeként Münchenből Pekingbe indult csapatával. A spanyol sztáredző nagyon kedves és barátságos volt velem és egy aláírást is kaptam tőle. Néhány hónappal később egy Antalyába induló Sunexpress járaton a kollégáim szóltak, hogy lesz egy V.I.P. utas is a gép fedélzetén. Amikor megláttam az utaslistán a Donald Trump Jr. nevet, igencsak meglepődtem. Ő ugyanis, az akkor frissen megválasztott, de még be nem iktatott amerikai elnök fia volt. Előtte semmit sem tudtam róla. Két, magas úrral szállt fel a gépre, és szerényen, minden feltűnést kerülve viselkedett. A személyzet tőlem tudta meg, hogy ki az illető. Azért volt különleges az utazása, mert megtehette volna ugyanis, hogy magángéppel repül, ehelyett azonban szerényen egy fapados járattal utazott – olvasható Antal Lajos: „Reptéri történetek” című kötetének kéziratából.