2020.01.31. 20:00
Az eskü határozta meg az uralkodó és a nemzet viszonyát
„Trónra lépésem óta mindig arra törekedtem, hogy népeimet minél előbb a háború borzalmaitól megszabadítsam; amely háború keletkezésében semmi részem nem volt. Nem akarom, hogy személyem akadályul szolgáljon a magyar nemzet szabad fejlődésének, mely iránt változatlan szeretettől vagyok áthatva. Ennél fogva minden részvételről az államügyek vitelében visszavonulok és már eleve elismerem azt a döntést, mellyel Magyarország jövendő államformáját megállapítja”. IV. Károly lemondó nyilatkozata a magyar államügyek intézéséről
Történelem
IV. Károly és Zita királyné koronázására Budapesten, a budavári Nagyboldogasszony-templomban került sor, 1916. december 30-án, az első világháború közepén.
A budavári Nagyboldogasszony-templom, ismertebb nevén Mátyás-templom, ritkábban használt, budavári koronázótemplom Budapest I. kerületében, a Szentháromság téren álló, nagy történelmi múltra visszatekintő műemlék épület. Két uralkodói párt koronáztak meg falai között, Ferenc Józsefet és Erzsébetet, valamint IV. Károlyt és feleségét, Zitát.
Lehet, hogy furcsán hat, hogy amikor háborús helyzet van, miért kell koronázással foglalkoznia egy országnak. Ezzel a szertartással a cél, az Osztrák–Magyar Monarchia dualista jellegének fenntartása volt. IV. Károly csak a koronázással válhatott törvényes uralkodóvá, mivel a magyar alkotmányosságot a Szent István koronájával való koronázás szavatolta. Továbbá a magyar állam életében fontos szempont volt, hogy a költségvetést, illetve a törvényeket csak a megkoronázott uralkodó szentesíthette. Ha a koronázás nem történik meg 1916-ban, a következő év elejére az ország törvényen kívüli állapotba kerülhetett volna.
A koronázási ceremóniát Csernoch János bíboros-hercegprímás végezte, ő helyezte el az uralkodó fejére a Szent Koronát.
A koronázási ünnepség
Az új király, aki ekkor még csak 29 éves volt, már megismerte a háború borzalmait, szolgált a galíciai és az erdélyi fronton. November 21-én lépett trónra. A koronázás körülményeinek előteremtésére az akkori politikai pártok egy bizottságot hoztak létre, amelynek élén a miniszterelnökség állt. A szertartás mintájául az 1867. évi koronázás forgatókönyve szolgált, fő szempont minden vonatkozásban a régi hagyományok továbbvitele volt, de egy egyszerűsített formában. Meghatározták, hogy mivel az Országgyűlés koronáz, a helyszín Budapest legyen, a budavári Nagyboldogasszony-templomban. Mivel a koronázás országos esemény volt, ezért a törvényhatósági járásokból vidéki lakosság is képviselte az ország népét, az embereket állami különkocsikkal szállítottak Budapestre. A koronázás menetét, az ünnepség megtervezését Bánffy Miklós író és díszlettervező végezte.
Az eseményre díszruhák készültek, ünnepi kiadványokat adtak ki. A ceremónia minden részletét bonyolult protokoll határozta meg. Az előkelő családok tagjai valamint a politikai vezetők egymás között kínos pontossággal rögzítették, hogy kinek mi a feladata, mi a rangsor, hogyan alakítsák ki a legapróbb részletet is. Jelen voltak az osztrák és magyar parlament képviselői, az egyházi méltóságok, a különböző felekezetek képviselői, meghívott főnemesek, külföldi államok nagykövetei. A szertartás elején Liszt Ferenc Koronázási miséjét játszották magyar előadókkal. Érdemes megemlíteni, hogy a koronázások történetében első ízben, a magyar Himnuszt énekelték, a „Gott erhalte” kezdetű császári himnusz helyet.
A hagyomány szerint a királyt a prímás és a nádor (a király után a legnagyobb országos méltóság volt Magyarországon, Szent Istvántól 1848-ig) együttesen koronázza meg. 1867-től azonban a nádori pozíciót már nem töltötték be. Ezért a hivatalban lévő miniszterelnököt jelölték erre a pozícióra. 1916-ban, a református Tisza István személye azonban gondot okozott többeknek a katolikusok körében. Szentségtörésnek tartották, hogy egy kálvinista helyezze a Szent Koronát a király fejére. Csernoch János bíboros azonban elhallgattatta őket, mondván, hogy a történelem során több uralkodót is protestáns személy koronázott. Az eseménynek mégis volt egy kis kellemetlen része, mert Tisza István miniszterelnök olyan erősen ragadta meg a koronát, hogy sokaknak úgy tűnt, mintha az érsek alig érintette volna meg. Később szemtanúk mesélték, hogy ennek kapcsán szóváltás is történt a főpap és a miniszterelnök között. Az uralkodó és a nemzet viszonyát, az uralkodói eskü határozta meg, amelyet a királynak a nép színe előtt kellett elmondania, s amelyben megesküdött Magyarország törvényeinek betartására.
A folytatásra kint a koronázó dombon került sor. A koronázó dombot különböző vármegyei helyszínekről beküldött földekből alakították ki, ide lovagolt föl a király koronázási díszben, majd a tetején Szent István kardjával a 4 égtáj felé úgynevezett napvágást tett. A kardcsapások azt jelképezték, hogy az uralkodó a hazát, bármely oldalról támadó ellenségétől megvédi.
A domb darabjait az ünnepség után értékesítették emlékjelként és az abból származó bevételét a hadiárvák megsegítésére fordították.
A királyi palotában koronázási ebéd zárta az ünnepséget. A királyi pár a felszolgált 40 fogásból nem evett, csak ivott a haza egészségére. Az ételeket később a tábori kórházakba szállították. Tekintettel a háborús helyzetre, bált nem tartottak.
IV. (Boldog) Károly
I. Károly néven osztrák császár és IV. Károly néven magyar király 1887. augusztus 17-én született az alsó-ausztriai Persenbeugben. Teljes neve, Karl Franz Josef Ludwig Hubert Georg Maria von Österreich. Ő volt a Habsburg–Lotaringiai-ház utolsó uralkodója, egyben az utolsó magyar király is. Szülei Ottó Ferenc osztrák főherceg és Mária Jozefa szász királyi hercegnő voltak. Édesanyja révén szigorú, vallásos nevelést kapott. Ez azért is fontos, mert apja, Ottó főherceg életvidám természete és politikai kérdésekben való érdektelensége közismert volt. Károly szófogadó gyermek volt, buzgó vallásossága később egész életét végigkísérte. Már kisgyermekként kialakult benne az érzékenység mások szenvedései iránt. Neveltetése kiskorától kezdve trónörököshöz illő volt. Hároméves korától angol nevelőnő foglalkozott vele, ennek köszönhetően német anyanyelve mellett hamar elsajátította az angol nyelvet is. Magyar nyelvismerete szempontjából szerencsés körülmény volt, hogy akkor nevezték ki apját a soproni huszárezred parancsnokává, így a család Sopronba költözött, majd magyartanára Tormássy János, a soproni katolikus elemi iskola igazgatója lett. A magyar nyelv, mint az Osztrák–Magyar Monarchia egyik fő nyelvének ismerete elengedhetetlen feltétel volt egy leendő trónörökös számára. Károly gyermekkorával kapcsolatban fontos megemlíteni gyenge fizikumát, amely miatt több alkalommal is meg kellett szakítani szigorú nevelését.
A fiatal Károly
Károly főherceg tizennyolc éves korában kezdte meg katonai szolgálatát. Az uralkodó a VII. gyalogezred hadnagyává nevezte ki, ezért Károly szolgálattételre bevonult, majd 1906 őszén, alapkiképzését követően, udvari parancsra Prágába költözött.
Az ottani német egyetem hallgatójaként két évig közjogi és egyházjogi tanulmányokat folytatott, tanárai szerint nagyon szorgalmas volt és kiváló memóriával rendelkezett. Ez idő alatt értesült édesapja haláláról, gyámjává a császár Ferenc Ferdinánd trónörököst nevezte ki, azonban 1907-ben, amikor a fiatalember betöltötte 20. életévét, nagykorúvá nyilvánították. A következő évben befejezte egyetemi tanulmányait és német anyanyelve mellett folyékonyan beszélt angolul, franciául, magyarul, csehül, de rendelkezett latin és görög nyelvismerettel is.
Megnősült, elvette Zita Bourbon parmai hercegnőt, az előkelő Bourbon-parmai-ház teljesen megfelelt a bécsi udvari elvárásoknak, és Ferenc József szentesítette a házasságot. Érdemes megemlíteni, hogy Károly menyasszonyát szabadon választotta és köztük őszinte szerelmi viszony volt.
Károly mint trónörökös és uralkodó
Ferenc József császár fia, Rudolf trónörökös 1889-ben öngyilkos lett, ami hatalmas csapást jelentett a bécsi udvar számára. Az uralkodó unokaöccse, Ferenc Ferdinánd főhercegnek mint következő trónörökösnek, rangon alul kötött házassága feltételeként, le kellett mondania saját gyermekeinek trónigényéről, apja révén Károly így előrébb került a trónörökösök listáján.
Ferenc Ferdinándot 1914-ben meggyilkolták Szarajevóban, Ferenc József pedig két év múlva elhunyt, így Károly főherceg lett a birodalom uralkodója. Mivel országa hadban állt, 1916. december 2-án, parancsban tudatta a monarchia népeivel, hogy átvette az osztrák–magyar hadsereg szárazföldi és tengeri erőinek főparancsnokságát. Látva országa háborús helyzetét és a lakosság szenvedését, a következő évben különbékére törekedett, de az antant hatalmaknak nem volt érdeke a Monarchia kiválása a háborúból. Ez ugyanis felborította volna a háború utánra már jóval korábban kidolgozott terveiket, nevezetesen Ausztria–Magyarország felszámolását és területeinek felosztását.
Az utolsó évek
Az elveszített első világháború után, 1918 novemberében lemondott uralkodói jogairól, és Svájcba költözött.
1921-ben kétszer is megpróbált visszajönni Magyarországra, hogy átvegye a hatalmat, de Horthy Miklós és támogatói megakadályozták ebben, majd a Portugáliához tartozó atlanti-óceáni Madeira szigetére küldték, ahol 1922. április 1-én elhunyt. Elsőszülött gyermeke, Habsburg Ottó lett a trónörökös, aki sohasem került a trónra.
2003. április 12-én II. János Pál pápa jelenlétében kihirdették azt a dekrétumot, amely elismerte Károly király hősies erénygyakorlatát és életszentségét.
II. János Pál pápa 2004. október 3-án avatta boldoggá az utolsó apostoli magyar királyt. Liturgikus emléknapját pedig október 21-ére helyezte.
Felhasznált irodalom:
Ifj. Bertényi Iván (2016. 8). „IV. (Boldog) Károly”.
Maczó Ferenc: Az utolsó magyar királykoronázás. IV. Károly király és Zita királyné koronázási ünnepsége Budapesten 1916. december végén, Budapest 2016.
Fejtő Ferenc: Rekviem egy hajdanvolt birodalomért: Ausztria-Magyarország szétrombolása
Nagy József. IV. Károly – Az utolsó magyar király
Vajda Julianna. Boldog IV. Károly. Budapest: Ecclesia
