Miklós Csaba: „A következő negyven évben nem érek rá”

– Nagy tisztelettel adózok Grábics Gábornak mindazért, amit ő tesz a dunaújvárosi borkultúráért, és ezért jövök örömmel a Cornerbe. Az is fontos, hogy nem én leszek a főszereplő, hanem a közönség, amelynek megmutathatom a boraimat.

– A mostani borsorban találunk egy pazar, töppedt szemekből készült ezerjót. Lehet, hogy ezzel odakacsint a tokaji fiúknak?

– Semmiképpen. Tokaj értékei vitathatatlanok. Ott egy rendkívül változatos talajszerkezetet találunk, nálunk Móron mészkő altalaj, azon barna erdő feltalaj, löszös, agyagos foltokkal található. Tehát teljesen más talajszerkezettel és rendkívül intenzív völgyhatással dolgozunk. Nálunk folyók sincsenek, mint ott a Bodrog és a kisebb patakok. Éppen ezért nekünk az említett töppedt szemekből készült ezerjónk jó savkarakterisztikával megtámasztott, negyven–ötvenes maradékcukros, ami már éppen belefér az édes bor kategóriába, de messze nem érjük el, amit Tokaj tud. Nem is akarunk vele konkurálni. Úgy gondolom, hogy a gyümölcsösségben, a penge feszes borokban nekünk is megvan a magunk erénye.

– Mi a kötelező termék egy móri borász részére?

– A regionális, zászlós fajtánk az ezerjó. Nagyon jó fajta, amit jó termelni. Ezen a területen ezzel is érdemes kísérletezni. Hiszek ennek a fajtának a jövőjében. Amit mi „kötelezőképpen” minden évben leteszünk az asztalra, az egy reduktív ezerjó, mellé egy könnyen fahordózott változatát, ez az ezredes ezerjónk. Hozzá egy késői szüretelésűt, ami még száraz, ez pedig a csoda ezerjó. Ezeket, ha lehet, minden évben szeretnénk elkészíteni, ennek rendelem alá a szőlőtermesztést is.

– A hazai vagy a külföldi fogyasztókat nézte ki magának?

– Jelenleg negyvenezer palack a teljes termésmennyiségünk. Az országhatáron akkor érdemes továbblépni, amikor már „kimaxoltuk” Magyarországot. A mi mennyiségünkkel nem indokolt. Úgy érzem, hogy a képességeimet meghaladná, ha exportálnék, és a külföldi piacot is kezelnem kellene. Itt van egy fantasztikusan jó belföldi piac, nyitott, érdeklődő közönséggel. Kíváncsiak a fajtára, a dűlőre, és a technológiára. Őket kell kényeztetni, amíg lehet, és amíg azt nem mondják, hogy elég, többet nem kérünk! Azt gondolom, hogy egyelőre ki kell hozni a maximumot a jól fejlődő belföldi piacról.

– Küldetéstudata van? Miért beszél ilyen szépen városunkról, Gábor barátunkról és általában a magyar borfogyasztókról?

– Azért, mert ezek tények, és mint tudjuk, azok nagyon makacs dolgok. Ötödik alkalommal jöhettem Dunaújvárosba, ahol pár évvel ezelőtt azzal tiszteltek meg itteni emberek, hogy engem választottak meg az Év Borászának, ami egy igazi kitüntetés volt számomra. Ahogy önök felé fordulok, az nem „jó emberség”, hanem tisztelem azt, amit kaptam.

– Ilyen sikerek után nagyobb mellénnyel szoktak szántani az emberek…

– Még nem tartunk ott, és nem is leszünk olyanok. Nagyon jó irányba indultunk el, de annak az útnak még nagyon az elején járunk. Összesen tizennégyszer szüreteltem tudatosan. Ez olyan, mintha egy séf ugyanennyi marhapörköltet főzött volna. Még nincs okunk arra, hogy döngessük a mellünket. Egyelőre nagyon komoly szőlészeti munka vár ránk, a borokat pedig még finomabbra kell hangolni. Látom, hogy mit kell még tennünk.

– Készít-e gyors sikereket hozó, szezonnyitó borokat?

– Nekünk sajnos nincsen ilyenünk. Nem szeretnék ebbe a versenybe beszállni. Úgy gondolkozok a borokról, mint az érettségiző diákról. Tehát tizennégy évesen is le lehet érettségizni, de minek?! A mi boraink közül az első, a királyleányka (annak köszönhetően, hogy Mór komoly talajadottságokkal bír) február-márciusban jön ki, és az akkor mutatja a legszebb arcát. Nem lehet megerőszakolni ezeket a borokat. Természetesen a piac kívánja, hogy a pincészetek a korai borokkal is kilépjenek a fogyasztók elé. Ez majd mások dolga lesz a jövőben is.

– Ki indította el a pályán?

– Az apám még gyermekkoromban szerettette meg velem a szőlőtermesztést. Megismertette a tennivalókat, megengedte, hogy a társaságában megkóstolhassam a bort, ezáltal cinkosokká váltunk. Már akkor elém vetítette, hogy ez a pálya nem egy-két évről szól, hanem nagyon hosszú távú tervezést és munkálkodást jelent. Egy szőlész nem tud tíz évre tervezni, mert húszra sem könnyű. Tavaly telepítettem egy darab szőlőt, és ki is írtam: „a következő negyven évben nem érek rá”!