Hangok, hajszálrepedések mindenütt

Hétfő volt, tehát a hét végi ráérős szundikálásoktól kipihent volt. Az éhség biztosan nem kínozta, mert az elmúlt hónapokban inkább pár fölösleges kilóval bajlódott, két vastag hurka ült a hasán, derekán. A fáradtsággal sem lehetett gondja, mert évtizedes szokása szerint a tyúkokkal feküdt, csakis egy jó könyv kedvéért maradt fenn tovább.

Aznap négykor ébredt. Van még idő – mondta magának, és ebben annyi finomság volt, hogy csuda! Még lustálkodhat! Valaki már a kukát szortírozta nagy csörömpöléssel valami használhatóért, ő meg most fordul a másik oldalára. Félálomban hallotta, minként indul egyik szomszéd a másik után (nagyot csapódott utánuk a liftajtó), aztán 5.40-kor csippant az ébresztőóra. Rutinosak a reggelei: mosakodás, öltözködés, kávézás. Percre ki van számolva az ideje, és kis rátartás arra, hogy kiérjen a buszmegállóba, mert mit tudni, milyen az idő: hideg, szeles, hófúvásos? Aznap valahogy mindháromból kijutott. A busz késett, a szokottnál is többet, a pufajkabélésű overalljában jó meleg volt, nem fázott, de mosolyogni nem volt kedve, mert a busznak már indulnia kellett volna, s még mindig sehol. Ez persze neki egyáltalán nem jelentett gondot. Akkor ér oda a munkahelyére, amikor akar, addig marad, ameddig akar, mert teljesítményre fizetik. Legfeljebb ma kevesebb lesz a penzum, na bumm.

A busz annyit késett, hogy a műszakba járók szitkozódva szálltak le, s ahogy felkapaszkodtak rá a fázós utasok, már indult is. Alig tucatnyian járnak e korai járattal, főként éjszakás műszakból hazafelé tartók, akik egy biccentéssel, legfeljebb egy szűk jónapottal üdvözlik, aminek talán az az oka, hogy fertelmes zöldségszaga van (a hűtőházban zeller, kapor szaga eszi be magát a hajába, ruhájába), de nem is bánja a mellőzöttséget, mert a húszperces út alatt szeret a gondolataiba merülni. Ha lehet, a hátsó ajtó melletti kettes ülésre fészkeli be magát, könnyen eléri a leszállásjelző gombot (ha elfelejtené megnyomni, a következő megállóig vinné, aztán gyalogolhatna vissza), és leszálláskor nem kell dülöngélve araszolnia az ajtóig.

Egy sorral hátrébb egy negyven körüli nő ült le, még sosem látta, de nem is igen szándékozott megfigyelni. De kénytelen volt. Először azért nézett hátra, mert nem tudta, kihez beszél. Telefonált! Másodszor azért fordult hátra, mert idegesítően harsogott a nő, bele ebbe a békés, ólmos, szürke reggelbe, amihez nem illik még a telefonálás. Ki az a beteg, aki ilyenkor felhív valakit, sőt, ki az, akit ilyenkor egyáltalán fel lehet hívni? Jó, akkor leteszem… – mondta sokadjára, aztán megint talált valami témacafatot, amire rávethette magát –, figyelj csak…

Nem tudott a gondolataiba merülni, mert a nő mondatfoszlányai túlharsogták a busz zaját.

Ettől egyszerűen megbillent. Olyan szokatlan erővel tört rá az ingerültség, mint egy lavina. Összekuszálódtak a gondolatai, rossz érzések törtek föl benne (haragudott a nőre, meg arra is, akivel beszélt), és sajnálta magát, amiért belerondítottak a szertartásába.

Ott volt megbillenve, és – bár már leszállt a buszról – úgy is maradt.

A munkahelye családias, nyugodt hely, békések és kedvesek a kollégái, mi baja történhet? – gondolta –, lecuccolt, átöltözött, kortyolt egyet a kávéjából…

Aztán megmerevedett, tán épp két lélegzetvétel között, két korty között, mint a megállított filmkockán.

Padlót fogott. Ha a telefonáló nő lavina volt, akkor az ostoba rádióműsor a cunami. Morningsó – ordította a szignál, és akkor már késő volt vattapamacsot dugni a fülébe, vagy a telefonján megkeresni a re­lax-zenét, késő volt, mert fájt neki ez a hang, fájdalomból voltak a rádióhullámok, amik körbeölelték és megbénították a testét, és nem hang kúszott a fülén át az agyába, hanem a szilánkos fájdalom maga, és ott aztán mintha a világ összes hangfala egyszerre égett volna szikrázva-sisteregve az idegszálain. Egyenként érezte minden sejtjében a kínt, mert mintha szöges­drót húzódott volna az idegpályái helyén. Minden gondolat, érzés, szó, mondat, ami megfordul az ember fejében, s általában viszonylag rendezett módon ölt testet, az most elemeire esett szét, és az agya helyén egy ismeretlen kaleidoszkóp repeszei úsztak sebesen össze-vissza, kiszámíthatatlan örvénytől keverve, mint amikor felrázunk egy hógömböt, s ámulva lessük, ahogy lecsendesednek a pihék.

Megőrülök, meg fogok őrülni – gondolta. Ez a mondat tört először a tudata felszínére, aztán csak a fájdalmat érezte, amiről tudta, hogy lávaként buggyan ki belőle, elpusztítva mindent, ami az útjába kerül – őt magát is. Menekülnie kell, mert még egy mondat ebből a förtelemből, és… és akkor maga sem tudja, mit tesz.

De akkor már csak vinnyogni tudott, nyüszített a tehetetlenségtől, rettegett, miféle gondolatokat ereszt szabadon a tudata (vagy -alattija), félt, hogy felrobban, mint egy túlnyomásos kukta, bénultan látta, hogy a hógömb hópihéi egyre sebesebben úsznak a semmiben, és gyámoltalan volt, és kiszolgáltatott, mint vergődő légy a bogárgyűjteménybe gombostűzve, ahonnan nincs szabadulás.

– Megzavarodtam – gondolta.

És igaza volt.