Bayer Ilonával a családról, az otthonról hozott értékekről, a művészet szeretetéről

Az újságíró-szerkesztőt az éter hullámain ma is hallhatjuk, csakhogy azóta, amint a szakma, úgy az ő élete is jelentősen megváltozott. A gyulakeszi Csigó-malom nyári kulturális programjaiban évek óta aktívan részt vesz, az idei első eseményen beszélgettünk vele a családról, az otthonról hozott értékekről, a művészet szeretetéről.

A médiával való kapcsolatáról szólva sietve leszögezi, hogy nem ő volt az első női híradós a televíziónál.

– Már itt tetten érhető a mai média egyik rákfenéje, a felkészületlenség. Egyszer valaki nem nézett utána, tévesen leírta, a kollégák meg ezt a hiteltelen forrást idézgetik. 1974-ben főszerkesztői hívásra kerültem a Magyar Televízió Híradójához. Olyan csoda volt ez, mintha mondjuk egy vidéki társulatból a legifjabb színésznek Hollywoodban kínálnak főszerepet. Akkor ugyanis egyetlen televízió létezett, óriási nézettséggel, tekintéllyel, befolyással, hatalommal. Nem is hittem sokáig, hogy ez valóság. Miniszoknyás, 25 éves, érettségizőnek kinéző vidéki lányként nem kis megilletődöttséggel kezdtem el a munkát. Előtte pár alkalommal egy pesti stábot küldtek Szolnokra, hogy velük készítsek próbariportokat. Óriási sikerként éltem meg, hogy még aznap adásba kerültek. Az egész család ott szorongott fél nyolckor a tévékészülék előtt. Alig hittem a fülemnek, amikor meghallottam a hangomat a felvett képek alatt… – meséli. Televíziós szakmai egyeteme akkor kezdődött. Utólag tudja, hogy a legjobb műhelyben. A hírszerkesztés nem volt idegen tőle, megtanulta, oklevél tanúsítja, a rádióban már évek óta élőben gyakorolt. De az csupán a szöveg megírásáról szólt.

– A televíziós munka százszor bonyolultabb. Röviden, tömören összefoglalni a legbonyolultabb eseményt, ha kell, interjút készíteni, amiből később egy, legfeljebb két-három mondat nyomatékosítja majd a témát. Felhívni az operatőr figyelmét a legfontosabb képi illusztrációkra, hogy ne maradjon ki semmi. Mindezt nem ám komótosan, hanem olyan rohammunkában, ahogy a tűzoltókat vagy a mentőket riasztják, ha helyzet van. Az anyagot ugyanis még vágni is kell, ami legalább annyi ideig tart, mint a felvétel. A tudósításoknak pedig – még ha délutáni, olykor esti eseményekről szóltak is – készen kellett lenniük az adás kezdetéig. Ha esett, ha fújt… Ügyeleti napokon előfordult, hogy több, olykor két-három eseményre is kiküldték a stábot. Híresztelték, hogy a legendás hírű főszerkesztő, Matúzné Rózsika fiatalítani akarja a műsorvezetői gárdát, talán ezért kínált meg a lehetőséggel. Végül közel tíz év múltán, 1985 májusában ülhettem először a műsorvezetői asztalhoz. Az viszont igaz, hogy én voltam az első női műsorvezető, aki egész héten vezette a műsort, három férfi kollégával felváltva. De ez már a ´80-as évek közepén történt, amikor a rendszerváltás lázában égett az ország. Matúz Józsefnét, aki majdnem 30 évig vezette a Híradót, Aczél Endre váltotta a főszerkesztői székben. A nevével fémjelzett négy év volt az első számú televíziós hírműsor aranykora. Ez a viszonylag rövid időszak sok tekintetben a csúcsot jelentette. Nem csupán a négy és fél-ötmilliós nézettségben. Sem előtte, sem utána nem volt példa ugyanis politikai presszió nélküli híradózásra. A tudásunk legjavát adva dolgozhattunk, nagy szabadsággal – emlékezik Ilona, aki még tizennyolc sem volt, amikor egyik jegyzete elhangzott a szolnoki rádióban. Elsőre nem vették fel a jogi egyetemre, akkortól rádiózott hát.

– Most egy internetes rádió műsorát vezetem, ahol még a régi értékrend a mérce. Kétségkívül ez a jövő médiája. Csakis a világháló teszi lehetővé, hogy Ausztráliától Amerikáig bármikor meghallgathassák a műsorainkat. Jó érzés, hogy távoli tájakról jönnek a hozzászólások, nincs időhöz kötve a rádiózás, televíziónézés. A közelmúltban például Kányádi Sándor-emlékműsort készítettem, talán sikerült méltó koszorút fonnunk a sírjára. Legutóbb pedig a színházi szcéna legnagyobb magánmecénásával, Orlai Tiborral beszélgettem igényes szórakoztatásról és társadalmi szerepvállalásról. A kultúrával, művészetekkel való szoros kapcsolatom is a gyermekkoromban gyökerezik. Szolnokon nem a legjobb hírű általános iskolába jártam, de mindenhol van legalább egy olyan pedagógus, aki meghatározza az iskola szellemiségét. Nekem két ilyen tanár is jutott. Hálás vagyok a sorsnak, hogy rajztanárnak festőművészt kaptunk Bokros László személyében, aki később Szigligeten élt. Nemcsak rajzot tanított, hanem művészettörténetet is, ez akkor hatalmas dolog volt. A művészettörténet-füzetemet évtizedeken át őrizte, egy keszthelyi kiállítása megnyitóján kaptam vissza tőle. Közel fél évszázadon át őrizgette, még költözéskor is magával vitte. Ez a legfényesebb pedagógiai ars poetica, amivel valaha is találkoztam… Általa jutottunk be az ország legrégebbi művésztelepére, rendszeresen látogattuk a művészeket. Mindez meghatározó volt számomra, eldöntötte a kötődésemet a művészethez. A képzőművészettel pedig olyan szerelemi kapcsolat alakult ki, amely alapos tudással társult. Pályaválasztásomat ugyancsak a tanáraim befolyásolták – vallja Bayer Ilona.

Híradózásának 16 éve alatt szerény becslések szerint is megközelítően tízezer művészeti kisriportot készített. Annak felét pedig képző- és iparművészekkel.

A szállodában a lánya korú recepciós a minap azzal fogadta, hogy fiatalabb, mint tavaly. Vajon mi a titka?

– Egyetlen kulcsot sejtek, és ez az élet mérhetetlen szeretete. Ez mindenben megnyilvánul. A munkámban, a kapcsolataimban, a döntéseimben. Minden a gyerekkoromban gyökerezik. Anyukám emancipált nő volt, sokat dolgozott, így többnyire a nagyszüleim neveltek. Hálát adok a Jóistennek ezért. Nem voltam óvodás, napközis, otthon lehettem velük. A nagymamámnak erős kisugárzása volt, azt mondta: kislányom, inkább százan irigyeljenek, mint egy ember sajnáljon. A szavai úgy megmaradtak bennem, ahogy egy nagy fa kinő egy kis magoncból. Egyke voltam, de népes család vett körül. A nagymamám örökké sütött, főzött, mindenki hozzánk jött, mi ritkábban másfelé. Valóságos kis központ volt a házunk. A Mamukától és Tatukától tanultam mindent. A tisztességet, a munkaszeretetet, a másság tiszteletét. Mindazt, ami egy becsületes ember sajátja. Ez volt a minta, ennek megfelelően éltem mindig. Életem legnagyobb sikere, hogy mindhárom gyerekem követte a példámat. Tehát a titok bennünk lehet. Vagy megvan valakiben, vagy nincs – vallja a műsorvezető, szerkesztő, aki örülni tud a legapróbb dolgoknak is. A faleveleken átsejlő napsugárnak, a családi cetlizésekből sosem hiányzó szívecskéknek. Mindenkivel beszélget. De hiszen ez a szakmája – mondhatnánk. Ő meg azt válaszolja, nem ő döntött arról, mi lesz, hanem a szakma választotta ki. Épp ezért a tulajdonságáért. Megszólít és meghallgat mindenkit, azt nézi, kinek miben segíthet. Rendszeresen vásárol a hajléktalanoknak, lakást szerzett egy bajba jutott családnak, részt vesz jótékonysági kezdeményezésekben. Több mint két évtizede háziasszonya, sajtómenedzsere a beteg gyerekek megsegítésére létrejött kalocsai Kék Madár Fesztiválnak. Feltalálta magát a Fehér Házban is, amikor Bush elnöknél volt Göncz Árpád kíséretében. Mindenkivel egyformán nyitott és őszinte, az empátia szinte sugárzik róla. Ennek köszönheti, hogy mindenki megnyílik előtte. Van, aki azt is elmondja mikrofonja, kamerája előtt, amit nem a nyilvánosságnak szánt. És ő rászolgált erre a bizalomra.

A beszélgetést Bayer Ilonával csak abbahagyni lehet, befejezni nem. Tartalmas életének meghatározó találkozásairól, híres riportalanyairól, műgyűjtő szenvedélyéről, még mindig tobzódó szakmai álmairól, a nagyvilágban szétszóródott családjáról és nem utolsósorban a Csigo Art Festtel kapcsolatos jövőbeli terveiről még van mit mesélnie…