Ezen a napon kezdődött Európa felszabadítása

Ekkor a felek, közelebbről az oroszok és a németek, már túl voltak a sztálingrádi csatán, amely 1943. február 2-án szovjet győzelemmel ért véget, és ezért a keleti fronton fordulni látszott a kocka. A szövetségesek elérkezettnek látták az időt arra, hogy döntsenek…

Miután a nyugati szövetségesek az 1942-es év során fokozatosan kiszorították a tengelyhatalmak erőit Észak-Afrikából, az angolszász államokban előtérbe került egy kontinentális partra­szállás terve. Churchill és Roosevelt először 1943 januárjában Casablancában tárgyalt egy újabb nyugati front megnyitásáról, majd augusztusban meghatározták az invázió helyét és idejét:

Franciaország, 1944. május.

A májusra tervezett hadművelet végül június elejére tolódott el. A szövetségesek az első napokban Dovernél – Patton amerikai tábornok vezetésével – egy „álinvázió” szervezésébe kezdtek, hogy elhitessék a németekkel, a La Manche csatorna legkeskenyebb szakaszán indítják majd meg az inváziót. A szövetségesek felfújható makettharckocsikat, repülőgépeket helyeztek el a doveri partszakaszon, és nagy katonai mozgásokba kezdtek – üres teherautók százait fel-alá küldözgetve –, hogy a német hírszerzést meggyőzzék: Calais térségében érnek majd partot az offenzíva szövetséges hadosztályai. A megtévesztés bejött: Hitler és a vezérkar – részben mert logikusnak is találták – teljes mértékben elhitték a calais-i partraszállás tervét. A szövetségesek csak egyetlen német tábornokot nem tudtak becsapni: Rommelt. A német tiszt mindent elkövetett, hogy meggyőzze felettesét, Runds­tedt tábornagyot, illetve Hitlert arról, hogy Normandiá­ba csoportosítsák a Wehr­macht páncélos erőit, mert a szövetségesek igenis ott fognak partra szállni. A Führer nem hitt neki, sőt azt is megtiltotta, hogy akár egy árva harckocsit is a térségbe vezényeljen.

A szövetségesek harci eszközökből alaposan felkészültek, például kétéltű tankot vagy az úgynevezett Krokodilt fejlesztették ki, hordozható, az invázió során könnyen felépíthető kikötőt terveztek, és tucatnyi hadgyakorlatban szimulálták a partraszállás várható körülményeit. Az invázió irányítását Dwight D. Eisenhower amerikai tábornok, a szövetséges erők legfőbb parancsnoka kapta meg, a szárazföldi hadműveletek vezetőjének pedig Bernard Montgomery brit tábornokot jelölte ki. Végül június 6-án közel hárommillió katona indult el a francia partok felé.

A D-Day mítosza

Az évek során sokan találgatták, hogy mit jelenthet a D, a D-Day (D-nap) meghatározásban. Disembarkement-Day (partraszállási nap), Decision-Day (az elhatározás napja), sőt, egyesek szerint egyenesen Death-Day (a halál napja). A megoldás ennél sokkal egyszerűbb: a D azt jelenti, hogy day, vagyis magyarul nap, tehát az egész magyarul: N-nap.

D-Day (N-nap) és H-Hour (Ó-óra) a katonai nyelvben a művelet kezdetének időpontját jelöli, tehát már a második világháború előtt és után is sok hadműveletnek volt N-napja (D-Day). A D-Day előtti napot D-1-nek hívják, a művelet másnapját pedig D+1-nek, tehát ha változott az időpont, nem kellett az összes terven átírni a dátumokat.

De érdemes egy kicsit visszamenni az időben! Az európai hadműveletek már 1943-ban megkezdődtek a szicíliai partraszállással. A július 10-én kezdődő szicíliai partraszállásnak a normandiai szempontjából azért volt nagy jelentősége, mert a szövetségesek vezetése komoly és keserű tapasztalatokat szerzett a harctéren. Ezek közé tartozott a többnemzeti csapatok hadvezetései közötti elégtelen kommunikáció, ami a légi szállítású csapatok rossz koordinációiban mutatkozott meg, valamint több esetben „baráti tűz” folytán lőtték egymást saját alakulatok. A tapasztalatokból okuló eljárási és szervezeti változtatásokat végül a normandiai partraszállás idején használták fel a szövetségesek.

A normandiai partraszállás előtt az előkészületek óriásiak voltak: mintegy hárommillió ember (amerikai, angol, francia, kanadai, új-zélandi, ausztrál és egyéb, brit gyarmatterületről Európába érkező katona) várta Eisenhower tábornok parancsait, és mérhetetlen mennyiségű katonai jármű és hadianyag állt rendelkezésükre.

A felszerelés talán legfontosabb részei a Mulberry Harbors nevű acél-beton elemekből álló, gyárakban előállított kikötők voltak. Az angolok ezenkívül egy speciálisan módosított harckocsiszériát (funnies) is legyártottak, amelyek segítségével a gyalogság ellenséges tűzben el tudta távolítani a partot védő akadályokat. Ezek a speciális harckocsik a 79. páncéloshad­osztály kötelékébe tartoztak, parancsnokuk Hobart tábornok volt, akit a páncélos-hadviselés kiváló szakértőjének tartottak. Az amerikai hadsereg inkább a kétéltű harckocsikat részesítette előnyben, és ez a választás később hibásnak bizonyult.

A franciaországi célpontok elleni légitámadások tervei szintén úgy voltak összeállítva, hogy ne árulják el a partraszállás helyét. A Szajna hídjainak tönkretétele azt a benyomást keltette a németekben, hogy a szövetségesek így akarják lassítani a német erők átirányítását Normandiá­ból a calais-i földnyelvre. A valóságban azonban ez akadályozta meg a németeket abban, hogy számottevő erőt tudjanak Normandiába szállítani a partraszállás után.

Párbeszéd

1966. június 8-án Franciaország a NATO katonai szervezetéből való kilépés mellett döntött. De Gaulle felkérte az Egyesült Államokat, vonja ki Franciaország területéről az amerikai katonákat. Az USA részéről ekkor felvetődött egy kérdés: azokat a katonákat is, akik Normandia partjainál vannak eltemetve?

A június 6-án reggel induló invázió nemcsak azért lepte meg a németeket, mert az időjárás viszontagságai alapján azt kivitelezhetetlennek tartották, hanem azért is, mert a Calais–Dieppe partvonallal szemben a szövetségesek Normandiában, Cherbourg és Caen városa között indítottak támadást. A brit, amerikai és kanadai erők öt pontot – Utah, Omaha, Gold, Juno, Sword – jelöltek ki a partraszállásra, és a nap végéig mintegy 55 ezer katonát, 7000 járművet és 7500 tonna ellátmányt szállítottak át a csatorna túlpartjára. A gyenge német ellentámadás és a légi fölényt kialakító szövetséges légierő támogatása miatt az inváziós csapatok nem szenvedtek súlyos veszteséget. Bár az akció sok szempontból elmaradt a várakozásoktól – a tervezett hadosztályok, járművek és ellátmány fele Angliában maradt, Caen városát pedig nem sikerült elfoglalni –, alapvető célkitűzéseit elérte, ezzel – Churchillt idézve – mégis a „háború végének kezdete” lett.

A partraszállást követő napokban a szövetségesek által elfoglalt területek egyre szélesedtek, így újabb és újabb hadosztályok kelhettek át Európába, és az angolszászok lassan érvényesíthették erőfölényüket Németországgal szemben. Az 1944. június 6-án végrehajtott normandiai partraszállásnak döntő szerepe volt a náci birodalom erejének megroppantásában, az ott harcoló, elsősorban angolszász katonák hősiessége révén a második világháború – a szövetségesek győzelmével – már 1945 tavaszán befejeződött.

A hadseregek létszáma, veszteségek

Az első huszonnégy órában 170 ezer szövetséges katona szállt partra Normandiában. Július 2-ig naponta 32-33 ezer katona érkezett Észak-Franciaországba, ekkorra érte el a szövetségesek létszáma az egymilliót. Augusztus 25-ig, Párizs felszabadításáig közel hárommillió szövetséges katona kezdte meg harci tevékenységét Franciaországban. Velük szemben másfél millió német katona állt. Hitler hadserege ebben az időpontban már nagyon megosztott volt. 1945 elején a német hadsereg létszáma 7,2 millió volt. Ebből közel négymillió Oroszországban harcolt, ugye másfél millióan Franciaországban próbálták menteni a menthetőt, 980 ezren Olaszországban állomásoztak, 750 ezren pedig egyéb megszállt országokban folytattak különböző tevékenységet.

A veszteségekről: a normandiai hadműveletek közül a partraszállás ment talán a legkönnyebben, a szövetségeseknek viszonylag alacsony veszteségei voltak: a partraszállásnál nagyjából tízezer embert vesztettek, de a legfrissebb kutatások szerint 2499 amerikai halt meg, a kanadai, brit, lengyel, francia és egyéb nemzetek katonái közül 1914-en estek el. Kovács Tamás, a Magyar Nemzeti Levéltár főosztályvezető-helyettesének (2014) kutatásai szerint a hídfőállás kiépítése után jött az igazán véres csata. A Normandia felszabadításáért vívott ütközetekben összesen 425 ezer fős veszteség érte a harcoló feleket, és ennek nagyjából fele volt német (nem számítva azt a 200 ezer hadifoglyot, akik megadták magukat, vagy máshogy kerültek a szövetségesek fogságába).

Forrás: masodikvh.hu, rubicon.hu, tortenelemcikkek.hu