Az első mozgalom a Habsburgok ellen

II. Rákóczi Ferenc, a híres erdélyi fejedelem nyolc éven keresztül küzdött a magyar hon Ausztriától való elszakadásáért. Bár a harc végül nem vezetett sikerre, példamutatása mégsem volt teljesen hiábavaló, hiszen a szatmári béke méltányos feltételek mellett korábbi jogaink jelentős részének helyreállítását rögzítette.

A szabadságharc kezdetekor a nemzetközi helyzet kedvező volt: közeledett II. Károly spanyol király halála és vele a Habsburgok spanyol ágának kihalása, ami francia–osztrák konfliktushoz vezetett. A franciák megpróbálták a hátországukban lekötni az osztrák Habsburgokat, és felvették a kapcsolatot Rákóczival. Ő eleinte bizonytalan volt, de 1700 őszén Feriol őrgróf az ura, XIV. Lajos nevében váratlanul felszólította, hogy álljon a magyarok élére, és egyben biztosította a franciák jelentős pénz- és fegy­ver­támoga­tásáról. Rákóczi és Bercsényi Miklós gróf elérkezett­nek látta az időt a felkelés kirobbantására.

Rákóczi kereste a kapcsolatot a franciákkal, azonban XIV. Lajosnak írt levelét még magyar földön elfogták az osztrák kémek. 1701-ben ezért hűtlenségi pert indítottak ellene, börtönbe vetették, ahonnan felesége, Hesseni Mária szöktette meg, majd Lengyelországba menekültek.

A spanyol örökösödési háború következtében a császári sereget szinte teljesen kivonták az országból. Ismét növelték az adókat, az elégedetlenség fo­ko­ zó­dott. 1703-ban Rákóczi elfogadta a lengyelországi Brezánba érkező felső-Tisza-vidéki lázadó nép követeinek (Esze Tamás, Kis Albert) ajánlatát, és a mozgalom élére állt. Fontos kiemelni, hogy 1703 után az európai figyelem középpontjában a spanyol trón megszerzéséért Franciaország és a Habsburgok közt kirobbant spanyol örökösödési háború állt. Ennek a nagy európai háborúnak lett később mellékhadszíntere Magyarország és a Rákóczi-szabadságharc.

Az 1704-es év összességében a kuruc sikerek éve lett annak ellenére, hogy az ország két fontos területe – a Dunántúl és Erdély – váltakozva hol császári, hol kuruc kézen volt. Erdélyben a gyulafehérvári országgyűlés 1704 nyarán választotta fejedelmévé Rákóczit, s ennek azért volt jelentősége, mert innentől egy elvben független állam élén állva már tárgyalásokat kezdeményezhetett a külföldi hatalmakkal az esetleges katonai támogatás ügyében. Bár 1704-ben valóban úgy tűnt, a szabadságharc eredményes lehet, azonban a kuruc törekvések sorsa alapvetően nem a magyarországi hadszíntéren dőlt el. A franciák 1704-es höchstadti veresége után a reális cél már csak a rendi jogok biztosítása lehetett.

A labancok

Sokan előszeretettel használják az osztrákokra a labanc kifejezést, még az Ausztriában élő magyarok is, pedig a Rákóczi-szabadságharc­ban a labancok magyarok voltak, azok a magyarok, elsősorban nemesek, akik a Habsburgok hívei voltak, és az oldalukon harcoltak a kurucok ellen. A labanc szó a magyar nemzeti érzésűek szemében a gyávaság, a sunyiság és a hazafiatlanság szinonimája.

A szabadságharc végül elbukott, és le is verték. Bukását sok tényező okozta, például az, hogy külpolitikailag magára maradt – mint annyiszor a történelem során –, vagyis harcához nem talált külső szövetségeseket. Szintén a bukás okozója volt, hogy a Rákóczi teremtette állam mindvégig pénzügyi gondokkal küszködött, és képtelen volt stabil gazdaságot teremteni. Harmadik helyen lehet kiemelni a kuruc seregek harcértékének, hadfelszerelésének és kiképzetlenségének problémáit. De az is gond volt, hogy a nemesség nem akart csatlakozni Rákóczihoz, egy részük még a kurucok elleni fegyveres harcot is felvállalta. Bár voltak kétségkívül ütőképes kuruc egységek, a haderő nagyobb része nyílt mezei csatákban képzetlenebbnek, gyengébben felszereltnek és kisebb harcértékűnek bizonyult az osztrák alakulatokkal szemben. Különösen igaz ez a szabadságharc második szakaszára.

Rákóczi 1711. február 21-én örökre elhagyta Magyarországot. Lengyelországban, majd Angliában élt. Itt azonban a bécsi udvar közbenjárása miatt nem maradhatott, ezért 1713. január 13-án Franciaországba ment, ahol XIV. Lajos oltalma alatt lehetett. A király halála után (1715) azonban elfogadta Törökország meghívását, így 1717-ben a Törökországban lévő Rodostóba költözött. Itt is halt meg 1735. április 8-án. Kívánságának megfelelően édesanyja, Zrínyi Ilona mellé temették el Konstantinápolyban, szíve pedig a Párizshoz közeli Grosbois-ba került. II. Rákóczi Ferenc a szabadságharc leverése után menedéket kapott a francia udvarban, amelyet nagyon megszeretett, és soha nem felejtette el Grosbois-t.

II. Rákóczi Ferenc újratemetése 1906. október 29-én történt Kassán, a Szent Erzsébet-főszé­kes­egyházban, népnyelven a kassai dómban.

A szabadságharc a szatmári béke megkötésével ért véget 1711. április 30-án. Az aláíró felek Károlyi Sándor nagykárolyi báró, 1712-től gróf, előbb kuruc, majd császári-királyi tábornagy és III. Károly király megbízottja, Pálffy János császári főparancsnok voltak, II. Rákóczi Ferenc vezérlő fejedelem távollétében.

A szerződés legfontosabb intézkedései: megkegyelmeznek a szabadságharc résztvevőinek és vezetőinek, a nemesség megtarthatja kiváltságait, ha hűséget esküszik a Habsburgoknak, a jobbágyok megtarthatják a kiváltságaikat, vallásszabadságot ígérnek, valamint Magyarország és Erdély alkotmányának tiszteletben tartását.

Eb ura fakó

A szabadságharc alatt, 1707-ben Ónodon országgyűlést hívtak össze, ahol két fontos kérdésben állapodtak meg a résztvevők. Az egyik a rendi konföderáció rendezetlen kérdései, a másik a Habsburg-ház újabb trón­fosz­tása. Az első 1670-ben (II. Fer­dinánd), a második 1707-ben (II. József), a harmadik 1849-ben (Ferenc József), a negyedik pedig 1921-ben (IV. Károly) volt. Ónodon június 13-án II. Józsefet megfosztották koronájától. Bercsényi Miklós ekkor mondta el azóta híressé vált mondatát: „Eb ura fakó! József császár nem királyunk!” (Az „eb ura fakó” kifejezés abban a korban durva káromkodás volt.)