Új korosztályban él tovább a nagypaparock

A beharangozó úgy szólt: „Egy ízig-vérig tökös rock’n’roll est a Kaptárban!" Szégyen ide, szégyen oda, a HallucinatorZ és a Whiskey Roll nevét olvasva nem ért utol a nettó vágyakozás, hogy ott kell lennem a péntek éjszakába hajló eseményen. De úgy voltam vele, egy esélyt kell adni ennek is, nagy bajom nem történhet, legfeljebb ha nem tetszik annyira, kicsit távolabb húzódok a fal túlsó oldalára, hogy kevésbé halljam. Kétkedésem csak erősödött, amikor megláttam, hogy a HallucinatorZ legénysége bizony inkább lázadó fiatalnak látszik, mint határokat feszegető boomernek. Az ősz halánték alól a felszínes gondolkodásból könnyen kiszaladhat egy „Mit tudhat ez a korosztály a rock and roll életérzésről?”, de már régen megtanultam, csak kóstolás után mondható vélemény az étel ízéről, odaállok elébük, próbára téve őket, el tudnak-e varázsolni. Elsőre a hangzásra emeltem fel a fejem – köszönet a Kaptár egyre hibátlanabb munkát végző staffjának –, és kutatni kezdtem a fejemben, ez mire is hajaz igazából. Ki sem merem mondani, hogy a Tankcsapda volt az első asszociációm. Aztán elkezdtem jobban figyelni a szövegre, és jött az újabb döbbenet, a számomra (eddig) ismeretlen banda bizony nagyon is igényes textussal dolgozik. Koncertjük vége felé már folyamatosan azon törtem a fejem, mi lehet a gáz ezekkel a fiúkkal, miért nem futottak még be, miért nem játsszák a rádiók a dalaikat? A megfejtést ma sem tudom, de azt annál inkább, hogy egészen biztosan figyelem majd a fellépéseiket.

A második menet előtt újra belém fészkelte magát a kétkedés fekete árnya, amikor megláttam a Whiskey Roll énekesének szerkóját. Belőtt háré, fekete kerek szemüveg, autós bőrkesztyű, gigászi fém övcsat, a cipőt és a farmert pedig fehér zokni választja el egymástól. Vagy orbitális beégés következik, vagy valami nagyot gurítanak a fiúk. Nos, cseppet sem égtek be, sokkal inkább lehetett érezni az energiarobbanás hatásait. Kicsit sem vették megúszósra a bulit, odavertek alaposan az ekkorra már értelmezhető számúvá duzzadt közönségnek. A kőkemény dobalapot még a basszeros is vastagon megtámogatta, visított, sírt a Gibson a szólógitáros térdénél, fent említett frontemberünk pedig a hatvanas évek fénykorának energiáival sikította a pince falára a soha nem múló életérzést. Ismét egy banda abból a korosztályból, amelynek tagjai csak hallomásból ismerhették ezt a feelinget, és mégis sejtjeikből sugárzik annak lényege. Nem tudom, mit csináltak, de nem akart leállni a lábam az Istennek sem.