Ők tizenhárman Dublinban tartották osztálytalálkozójukat

E cikk írója szerencsésnek érzi magát mert osztálytársuk lehetett, és nem kevésbé mellékesen útitársuk a nagy dublini osztálytalálkozón.

Különlegesség önmagában az is, hogy a Rudasban 1983-ban végzett igazgatás-ügyvitel szakos osztályának lányai (maradjunk ennél a hízelgő megszólításnál), minden év őszén találkoznak, amelyeket rendre Aszalay Ildikó szervez. Az időpontot általában ahhoz igazítja, amikor a Dublinban élő osztálytársunk, Vámosi Erika itthon tartózkodik. Több ilyen találkozón viccelődtünk: legközelebb nála kellene megtartani a találkozót... Ám – bármennyire is szerettük volna – nem hittük, hogy megvalósítjuk. Egészen tavaly őszig, amikor is Csabina Hilda nekünk szegezte a kérdést: Mikor utazunk Dublinba? Erika a késő tavaszt javasolta, nekünk pedig mindegy volt... Csak menjünk! Fellelkesültünk. Napokkal később már sűrű üzenetváltásokkal terveztük az utazást az „Osztálytali 40” zárt csoportban. Az elnevezés oka: tavaly volt a 35. érettségi találkozónk, idén pedig 40 éve annak, hogy 1979-ben első évfolyamos rudasosként megismertük egymást.

Ezt már Dublinban ünnepeltük tizenhárman, Erikával együtt, aki ott várt és kalauzolt bennünket. Csodálatos négy nap volt. Ami fiataloknak napi rutin (repülőjegy-vásárlás, szállásfoglalás, az utazótáska mérete, a reptérre kijutás), számunkra az is kihívásnak bizonyult. Volt, akit az egész család kikísért a reptérre, a férje és a két nagy gyermeke vett érzékeny búcsút, mert még soha nem repült, de tőlük sem volt távol soha. Utazásunk tehát sokunknál az otthon maradóknak is kaland volt...

Érkezés után táskákkal, hátizsákokkal, bőröndöt húzva vettük be magunkat egy pub-ba. Na, ezek a tradicionális ír kocsmák azok, amelyekről csak felső fokon és ódákat tudnék zengeni: mindegyik mást adott, a hangulatuk, a zegzugos tereik, az emberek kedvessége, közvetlensége, segítőkészsége, az ételeik és persze a legendásan gazdag sörválasztékuk: a „legkisebb” helyen is legalább 15 féle sört csapoltak, köztük (számukra természetesen) a saját készítésű házi söreiket. A város ásza, a Guinness alap volt mindenütt. Jártunk a legrégebbiben, aztán az egykori templomban kialakított The Church-ben, és a leghíresebben, a The Temple Bárban, ahol délután háromkor is félhomályban játszottak az ír muzsikusok, körülöttük állóhely sem volt, a leülést meg sem kíséreltük... Termetes társaságunknak (tizenhárman voltunk) bárhova érkeztünk, először fel kellett térképezni, van-e bent legalább három asztalnyi egybefüggő hely...

Természetesen ettünk remek tradicionális ír ételeket, süteményeket, és megkóstoltunk a Jameson whyskit is, amit szintén Dublinban gyártanak.

Csapatostul gyönyörködtünk Dublinban négy napon át – mint osztálykiránduláson, egykor. Jártunk a kikötőben, ami csuda világ a halászhajóerdejével és a bárkák között – táplálék reményében – fel-felbukkanó fókákkal. Láttuk a festői ír tengerpartot, töviről hegyire bebarangoltuk a belvárost, megcsodáltuk a folyón átívelő új hidat, ami Írország egyik jelképét, a hárfát formázza, a híres Tű emlékművet, a Trinity egyetemet, gyönyörű zöldpázsitos-virágpompás parkokat, és volt szerencsénk (mert Hilda ezt is kinézte!) a Szent Patrik-székesegyházban misén részt venni, az elején hallhattuk a székesegyház orgonáját, és szerzetesek kórusa énekelt. Felemelő volt.

A négy napot kimaxoltuk – mondanák a gyerekeink. Mi is így gondoljuk. Busszal és HÉV-szerű vonattal tettük meg városon belül a nagyobb távolságokat. Utazás közben volt mindig idő beszélgetni az éppen esedékes ülésszomszéddal, előkerültek a családi fotók, kitárgyaltuk, kivel mi újság. Nagy, közös reggelivel kezdtük a napot, és hosszas beszélgetéssel zártuk éjszakánként.

Remek csapatként működtünk mi tizenhárman. Mert remek csapat vagyunk. Nem mondom, hogy barátnők, mert a barátság mást jelent. Osztálytársak vagyunk. A szónak abban az értelmében, amiről eddig azt sem tudtam, hogy létezik.