Egy egész világ szerette meg a bunkó spanyolt

A spanyolok viszont létrehozták minden idők antirendőrét, Torrentét, és ezzel az egyik legkedveltebb vígjátékbeli antihőst, akit annyira megszerettünk, hogy a róla készült sorozat egészen öt részesre duzzadt.

Az első, 1998-as részben megismerhettük Jose Lous Torrentét, az exrendőrt, akit teljesen jogosan kirúgtak anno, de azóta is járja az éjszakát csibészségek után kutatva. Kövér, igénytelen, alkoholista, csak a saját érdekeit tartja szem előtt, és egyáltalán olyan karakter, hogy minden jóérzésű embernek heves bukfencet hány tőle a gyomra, mégis van benne valami szimpatikus. A Torrente – a törvény jobb és bal keze című első részben egészen véletlenül tudomást szerez egy kínai gyorsétteremmel takarózó kábítószer-maffiáról és megpróbálja lefülelni. Ehhez társként először a közelmúltban a szomszédságába költözött halkereskedő család fegyvermániás, kiváló lövész, ám közben kissé félnótás férfitagját, Rafit kéri meg, részben célzóképessége miatt, részben pedig azért, hogy így becserkészhesse Rafi csinos és nimfomán nővérét, Amparitot.

A nem túl sok esemény e köré a történet köré rendeződik, miközben nagyokat nevetünk az abszurd bénázásokon és bunkózásokon, de közben azért valahol rosszul is érezzük magunkat, látva az elképesztő igénytelenséget és nyomort, amit a film a szemünk elé tár. Torrente félig nyomorék apjával él egy junkie-tanyát is megszégyenítő módon lepukkant lakásban, az öreget pedig minden nap koldultatja. A város eleve piszkos és bűnözőktől hemzseg, de még a hal­árus családot bemutató képeken keresztül is úgy érezzük a nyers hal iszapszagát, mintha 4D moziban ülnénk.

A Torrente tehát egyszerre szórakoztató és nyomasztó, sötét és omladozó, mint egy kommunizmusbeli város nyomornegyede, mindamellett abszurd, groteszk, vicces és ötletes. Nem az a vígjáték, amire tízből tíz ember azt mondja, hogy szeretné látni a többi négy epizódot is, de mindenesetre meghatározó alkotás. Néhány whiskyt le lehet dobni közben, de enni azért ne nagyon együnk.