D kategóriás komikusból hiteles gengszter

Ez nem csak magának a színésznek rossz ómen, de a rendezőknek és a nézőknek is, hiszen ki akarna egy századik, kínosan gagyi poénokra építkező Adam Sandler-vígjátékot látni? Nos, ebből a skatulyából ugrott ki Sandler legújabb mozijával, a Csiszolatlan gyémánttal.

Ezernyi momentum teszi valósághűvé a filmet

A film egyébként nem vígjáték, inkább valahol a krimi és a dráma határán mozog. Főhősünk, Howard (Adam Sandler) egy tipikus pancser „vállalkozó”, aki dugig lehetne pénzzel a kis ügyletei miatt, de nincs. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy égeti a zsebét a dollár, hiszen amint pénzhez jut, azt azonnal elherdálja fogadásokra és bizonytalan kimenetelű üzletekre. Van egy ékszerboltja, ahol méregdrága, de kétes eredetű ékszereket árul. Ebből és minden másból egészen jól él, viszont a fenti ­rossz döntései miatt folyton tartozik és folyton menekül valaki elől. A házassága tönkrement, szinte csak a fiai miatt van vele a felesége, Dinah (Idina Menzel), Howard maga pedig nyílt titokként tart egy szeretőt a másik, egyébként luxuslakásában. A fogadások, a seftelés, a családi dráma az alap felállás, erre jön még rá a legnagyobb galiba forrása, egy ritka és csillagászati értékű opál, amit Howard áron alul szerzett be és egy árverésen tervez nagyot kaszálni belőle. Igen ám, de impulzív és többnyire rossz döntéseinek mintájára (és mivel megrögzött kosárlabda-rajongó) „kölcsön” adja a filmben egyébként önmagát alakító kosárcsillagnak, Kevin Garnettnek. Indul a hajsza az opál után is tehát, nem mintha nem lenne elég baja Howardnak, de ő minden ponton, ahonnan még fel tudna állni, csak még mélyebbre süllyed, a végkifejlet pedig abszolút megjósolható, de ez legyen a film meglepetése.

A Csiszolatlan gyémánt egy percre sem nyugszik és egy pillanatra sem unalmas. Az események olyan gyorsan követik egymást, hogy még életszerűbbé válik Howard kálváriája, és erősödik a krimivonal. A már-már zavaró hitelességet tovább fokozzák a saját magukat alakító hírességek, mint The Weekend és Kevin Garnett, így kicsit olyan, mintha nem is egy megszerkesztett filmet, hanem mondjuk a Kék fényt néznénk – ráadásul a párbeszédek is nagyon spontánnak hatnak. Mindezek mellett Sandler óriási, mondják, hogy talán ez eddigi élete legjobb filmje.