Repülj, ha Ozzy üzen!

Ozzy Osbourne lenézett a tapétára celluxozott poszterről, és a felsőbbrendűek fölényével kiáltott:

– Hé te, odalent! Beszédem van veled!

A fiú felnézett, meg sem lepődött, hogy egy magazin hatalmas fotója beszél hozzá. Jól elvoltak ők így ketten: időnként ő mesélt a képre nézve, máskor meg Ozzy duruzsolt a fülébe, dallamokat dúdolt és taktusokat kocogtatott alá, már csaknem egy egész lemezre való dal elkészült. A fiú fölkelt az ágyról, ahol gitárján épp egy Deep Purple-nóta alá keverte a basszust.

– Mit akarsz hallani? Vagyis mit akarsz mondani? – kérdezte a fiú. Mivel válasz nem érkezett, kis csönd után bólintott:

– Legyen.

A polchoz lépett, ahol a nagylemezeket tartotta, őrizte, két ujjal a Black Sabbath Paranoid-jáért nyúlt, és feltette a lemezt.

Ozzy dúdolt, egy-egy szót kimondva, kicsit mulatságos volt, hogy saját zenéje alá karaokézott.

– Ez egy olyan srácról szól – mondta Ozzy –, aki szerkesztett egy különleges gépet, amivel az idő előtt tud járni, s előbb eljutott a világ végére, mint a kor. Látja, amit lát, aztán visszafordul onnan, hogy elmondja az embereknek, mit kell tenniük, hogy megmeneküljenek. De nem hallgatnak rá, azt hiszik, hazudik. Elkeseredésében fölakasztja magát. Megírtam ezt a dalt, mert kellett már valami nagyon jó. Kellett már, mert tele van ördöggel ez a világ. Hallgasd!

Tony Iomi megpendítette a húrt. Geezer Butler ujjai alatt bőgött a basszus, Bill Word a dobokat bűvölte. Pi-bam, pi-bam, param, param, piraram, param… Sírt a gitár, előbb csak lassan, mintha kínozná a hangokat, dermesztő volt Tony vibratója, szét akart esni a világ, amikor Geezer a húrokba csapott, és lüktetett a dobszó.

Ó, nyögte a fiú, honnan tudja Ozzy mindig, hogy milyen zene kell neki? Mint most is. Ez az, ez a fájdalmas, kemény rock, a fémzene, ami a szívig hatol, ami megremegteti az agyat, és összerándul tőle a gyomor, ez az a zene, ami most kell.

– Akkor halljam. Mi a baj? –kérdi Ozzie.

– Pillangót fogtam – nyöszörgi a fiú.

– Hú, ez dögös. Örülnöd kéne. És hogyan?

– Itt röpködött körülöttem. Aztán a vállamra szállt. Megfogtam a kezemmel.

– Nekem eddig hálóval sem sikerült… igaz, nem is erőlködtem olyan nagyon.

– Itt van a tenyeremben. Verdes a szárnya. Ijedt, kicsi állat. Ha elengedem, védtelen. Szállni pedig nem tudok vele. Kötnek a félelmek, és a mélybe húz a megszokás.

Elnémult a zene. A hirtelen süketség fölkaristolta a csöndet, amiben szinte megduzzadtak a percek, könnyezett a sötét. Megszólalt Ozzy. Bölcs volt és nyugodt. (Egyébként is, Ozzy kiröhögte az őrült nar­kós divatot, utálta a mágiát, szelíd volt és józan, annyira, hogy bele is hízott. Vagy látott már valaki dagadt hernyóst?)

– Hát jó, beszélj. Hetvenegy éves vagyok, hallottam, elhittem eddig ezer mesét. A tiéd már semmin nem változtat. Mondd! Mesélj nekem, és én elhiszem.

Na, most mit mondjon? Az ábrándjait? A vágyait? A keserveit? A kínlódását?

– Ugyan, késő most már mindezt átgondolni, késő…

Négy napja még öklét mutatta a világnak. ágaskodott a motor, röfögött a gép, ahogy a hátsó keréken odadörrentett a földszinti ablak elé: „– Csókolom, Ica itthon van?”

Aztán a folyónál ült… „– Nem, gondold azt – mondta a lánynak –, hogy az óceán parti szikláinál vagyunk…”

A lány zöldesszürke szemében látszott az egész Duna, s ő úgy érezte, képes lenne – mint macska a kölykét – fogai közé szorítani ezt a szerelmet, és átúszni vele a túlsó partra.

Aznap este, a koncerten – a szüleinek ezt mondták – úgy rángatta a gitárját, mintha havat lapátolna, csak tolta, tolta, aztán fejjel rohant a hangfalaknak, aztán a ráuszított kutyákat verte, azt kiabálta: „Jó hecc, gyerekek, harapjuk meg őket, harapjuk meg!”

A földvári borospincék mellett érte a reggel. Tétova volt, szédült és reszketett.

– Ilyenkor miért nem segítesz, Ozzy? – kérdezte. A félelem, hogy a pillangóval repülve lezuhanhat és összetörheti magát, széttépte a biztonságát, sebet ejtett a lelkén.

– Tudod, Ozzy, az a baj, hogy nekem még sosem volt pillangóm. Csak halaim. De azokkal nem volt gond. Csak etetni kellett őket. De ez… ez repülni akar!

Ozzy nem szólalt meg, így a fiú a Master of Reality után nyúlt, talán az válaszol. A Lord of this world dallama kamaszkorát hozta vissza, a Soli tude zsibbasztotta, az Into the Woid fájdalmas érzéseket korbácsolt föl benne.

– Nem mondasz semmit, Ozzy?

A zene üresen dübörgött a szobában. A fiú szétnyitotta ujjait. Tenyerén ott ült a pillangó, hinni sem merte, hogy szabad.

– Ph! – a fiú ráfújt, s a pillangó elröpült.

Ozzy felüvöltött:

– Neked ennyi elég?! Hiszen pillangót fogtál! Tudnod kellett volna! Érezned kellett volna! Helyetted én nem érezhetek…

– De megzavart – magyarázkódott a fiú.

– Ördög vagy te is, mint a többiek, Into the Woid mondta Ozzy keserűen és dühösen, poszterarcán megkeményedtek a vonások, tekintete szigorúan nézett lefelé.

A fiú felnézett, és a meg nem értett ifjak fagyos gőgével dörmögte, mintha fogaival rágná a szót:

– Yeah…

Azóta Ozzy nem üzent.