Beszélgetés Murányiné Varga Beátával, a Móricz sikeres tanárával

– Mi volt az, ami ennyire megfogta a természettudományban?

– Még az általános iskolában történt, úgy hiszem. A Barátság Általános Iskolába jártam, apukám és anyukám is ott tanítottak. Parragh Józsi bácsi volt az igazgató, és ő valami csodát művelt! Ő szerettette meg velem a természetet. Olyan egyszerű nyelven, érthetően mesélte el a dolgokat, hogy kíváncsivá tett bennünket. Gyűjtöttük a cserebogarakat, rovarokat dunsztos üvegbe, meg a növényeket. Ötöst adott minden dunsztosüvegért. Aztán persze szabadon engedtük őket. Fára másztunk, kúsztunk, összegyűjtöttem vagy öt üveggel. Hazavittem, beraktam a gázóraszekrénybe, de kimásztak. Voltak élmények.

– Ez munkál most önben? Érdekessé akarja tenni a tantárgyat?

– Igen. Fontos, hogy közel legyenek a gyerekek a természethez. Hogy megtapasztalják, hogy érezzék, megéljék a szépséget. Hogy ne csak a tudás legyen a fejükben – nyilván az is kell hozzá –, hanem nyitottak is legyenek mindenre, és kutassanak, vizsgálódjanak. Menjenek, merjenek! Csak így lehet megismerni és érezni, én azt gondolom. Hogyha kinyitod az ajtót, és kiviszed őket, és megláttatod velük közelről. Ha megszeretteted.

– Ötöst ad a dunsztosüvegért?

– Igen. Például. De nálam például soha nem múlik el olyan óra, hogy ne hoznának valamit. Az ötödikesek, amikor a konyhakertről tanulunk, krumplit, netán krumplicukrot, vagy pattogatott kukoricát, ha a kukoricáról tanulunk. Vagy ne sütnének otthon süteményt például a búzalisztből. Hogy ne hoznának PPT bemutatót kiselőadással, megfigyelésekkel. Van a „Kis biológusok versenye” a gimnáziumban. Amikor megkérdezem, hogy szeretnének-e jelentkezni a versenyre, akkor tömeges az igény rá. Úgy indulunk el a gimibe, hogy papagájjal, kanárimadárral, hörcsöggel, teknőssel vagyunk felszerelkezve. Az ő kis állatukat megfigyelik otthon, és ott előadják. Tudományos kísérleteket végeznek, bogarásszák, kutatnak, és mindenféle dolgot csinálnak hozzá. Úgy tűnik, működik ez a dolog.

– Akkor szeretik is önt a gyerekek?

– Nem tudom. Biztosan. Ez nagyon jó! Olyan jó melegség tölt el, amikor látom, hogy mivé lesznek később, és mennyien viszik ezt tovább. Amikor az orvosi egyetemre jelentkeznek, vagy biológusnak, dietetikusnak, vagy a természettudomány valamelyik ágát választják később, akkor az olyan jó érzéssel tölt el. A mai napig úgy van, hogy odajönnek hozzám, és megölelnek, ha találkozunk valahol.

– Hogyan fér össze a megismertetéssel, az élmények megélésével a versenyeztetés, az állandó megmérettetés?

– Egy picit kell a visszaigazolás nekik is. Meg szerintem minden versenyből tanulnak, akár elérnek valamit, akár nem. Ők ezt játéknak veszik nálunk szerintem. Egy élményt is ad nekik az, ha kutatnak benne, vagy ha megmutathatják a saját állatukat. Legutóbb az osztályfőnöki óra is arról szólt, hogy az egyik a macskáját hozta be, a másik a hörcsögét, a harmadik a kutyáját csempészte be, mert egyébként nem jöhet be. Szeretik megmutatni a gyerekek magukat. Ráadásul az iskolánkban azt gondolom, hogy van is kiállásuk. Mert olyan kiállást ad a zene, ami segíti őket abban, hogy ne legyenek pánikban. Ez meg egyébként nem csak az én érdemem, hanem ott mindenkié. A versenyekre pedig önként jelentkeznek, nincs benne semmi kényszer. Ezen a Bólyai-versenyen is tizenhat felsős csapat indult, csapatonként négy fővel. Szerintem már hozzá tartozik az életükhöz ez.

– A tanári fődíj azért megsimogatta az önérzetét?

– Nem tudom. Mindig azt mondom, hogy lehet, hogy kell, hogy összefogjam, összerendezzem egy kicsit a gyerekeket, de ez mind rajtuk múlott. Ők kellenek hozzá. Meg a többiek az iskolában, akikkel együtt neveljük a magoncokat.