A Habsburg-ház trónfosztása száz éve történt

Éppen száz éve történt, hogy IV. Károly magyar király másodszor is visszatért Magyarországra, és másodszor is kísérletet tett trónja visszaszerzésére. A gyakran „második királypuccsként” is emlegetett próbálkozás az antant és a szomszédos államok tiltakozását is kiváltotta, és a nemzetközi nyomás hatására 1921. november 6-án a magyar nemzetgyűlés törvényt alkotott a Habsburg-Lotharingiai-ház trónfosztásáról. Az események 100. évfordulóján Tarján M. Tamás történésszel, a Rubicon Intézet tudományos segédmunkatársával beszélgettünk.

Károlyt őrizetbe vették, majd egy brit hajón elhagyta Magyarországot

– IV. Károly 1921 húsvétján egyszer már megpróbálta visszaszerezni a magyar trónt, ám Horthy Miklós kormányzó ellenállása miatt nem járt sikerrel. Mivel magyarázható, hogy októberben ismét visszatért Magyarországra?

– Természetesen nem tudhatjuk pontosan, hogy Károly fejében pontosan milyen gondolatok voltak, amikor októberben a kalandos utazást megtervezte – feleségével, Zita királynéval egy repülőgépen érkezett Nyugat-Magyarországra október 20-án –, de számos olyan tényezőt fel tudunk sorolni, ami újabb próbálkozásra ösztönözte őt.

Mindenekelőtt fontos megemlíteni, hogy a korabeli magyar belpolitikai helyzet igen bizonytalan volt, hiszen Horthy Miklóst 1920-ban ideiglenesen ruházták fel a kormányzói jogkörrel, mandátumát azonban időben nem korlátozták. IV. Károly a húsvéti látogatás során még csak ígéretet sem tudott kicsikarni arra vonatkozóan, hogy mikor térhet vissza a trónra, Horthy – a szomszédos államok és a nagyhatalmak várható tiltakozására hivatkozva – egyszerűen türelemre intette őt.

Miután a magyar politikában volt egy igen befolyásos szabad királyválasztó tábor, amely nem akarta a Habsburgokat viszontlátni a trónon, Károly joggal hihette, hogy várakoztatása csak az időhúzást szolgálja, és Horthyék a kedvező alkalmat keresik a trónfosztásra. Erről igyekeztek meg­győzni őt a radikálisabb legitimisták is, akik a királyt azzal hitegették, hogy alattvalói türelmetlenül várják visszatérését. Valójában a közvélemény végletesen megoszlott ebben a kérdésben: az ország nyugati, zömmel katolikus fele Habsburg-párti volt, a keleti, protestáns, „kurucos” hagyományokat őrző alföldi régiót viszont a szabad királyválasztó álláspont jellemezte. A kormányban is egyensúly volt ebben a tekintetben, a KNEP az előbbi, a Kisgazdapárt az utóbbi tábort képviselte.

Károlyt a belpolitikai helyzet mellett az is visszatérésre ösztönözte, hogy a sajtóban időről időre pletykák röppentek fel jövőbeli internálásáról. 1919 tavaszától Svájcban tartózkodott, ahonnan lehetett némi befolyása a hazai eseményekre. Ha messzebb költöztetik – pl. Madeirára, ahogy az később történt –, akkor nyilván elszigetelődik az országtól.

– Miért akarták a legitimisták Károly visszatérését? A király iránti hűség motiválta őket?

– A lojalitás, az uralkodónak tett eskü kétségkívül fontos volt. Amikor október 20-án este ifj. Andrássy Gyula, a kor egyik legbefolyásosabb politikusa a Cziráky család birtokán szó szerint „összefutott” Károllyal, és a király csatlakozásra szólította fel, ő minden józan számítást feladva engedelmeskedett. Apponyi Albert is bevallotta később, hogy ha ő kerül hasonló szituációba – mivel Pesten tartózkodott, ez nem történhetett meg –, szintén képtelen lett volna elutasítani az uralkodói kérést. A legitimisták között sok régi vágású konzervatív politikust találunk, akik hűségesküjüket valóban ennyire komolyan vették.

De természetesen racionális szempontok is motiválták a Habsburg restauráció támogatóit, Károly visszatérésétől a legitimisták komoly bel- és külpolitikai előnyöket vártak. Azzal érveltek, hogy ha az államfői hatalmat a király és nem egy ideiglenes kormányzó birtokolja, jóval könnyebb lesz megteremteni a politikai stabilitást. Az uralkodói tekintély például egységre juttathatja a törvényhozókat, és megfékezheti a még akkoriban is garázdálkodó különítményeseket.

A külpolitikában pedig azért járt volna haszonnal Károly trónra ültetése, mivel – a legitimisták szerint – így megnőtt volna Magyarország esélye a revízióra. A Habsburg-pártiak hangsúlyozták, hogy a király nem fogadta el a trianoni békediktátumot, és azzal kecsegtették a közvéleményt, hogy ha Károly uralma helyreáll, az elszakított területeken élő egykori alattvalói visszatérnek majd hozzánk.

– Volt ezeknek a reményeknek realitása?

– Úgy vélem, hogy a belpolitika terén a legitimisták érvelése elfogadható volt, külpolitikai elképzeléseik azonban elrugaszkodtak a realitásoktól. Túlbecsülték Károly népszerűségét és főleg közép-európai befolyását. Ugyanakkor azt is fontos látni, hogy a trianoni béke haszonélvezői éppen attól tartottak, amiben a magyar legitimisták bíztak. Éppen ezért tiltakoztak a Habsburgok restaurációja ellen, és igyekeztek mozgósítani az antant hatalmakat is IV. Károly ellen.

– A nemzetközi körülményeket is figyelembe véve 1921 októberében milyen esélyekkel tért vissza IV. Károly Magyarországra?

– Károly repülőgépe október 20-án szállt le Dénesfa mellett, és október 22-én tudott elindulni Sopronból a főváros felé, miután Ostenburg-Moravek Gyulának és Lehár Antalnak köszönhetően egy néhány ezer főt számláló sereg gyűlt össze a támogatására. Ebben a pillanatban és a Budaörsig tartó út során a király abszolút fölényben volt, mert az érkezése váratlanul érte a kormányt, és a Magyar Királyi Honvédség ütőképes alakulatai más országrészekben állomásoztak. Ezeket csak október 23-án napközben sikerült a főváros közelében összegyűjteni, amikor Károly erői és a kormányzó támogatására verbuvált csapatok Budaörsnél már jó pár órája farkasszemet néztek egymással. Ha tehát a király határozottan lép fel, akkor Budapest és a vár elfoglalásával a belső küzdelemből győztesként jöhetett volna ki. Károly azonban nem akart polgárháborút, és amikor október 23-án világossá vált előtte, hogy Horthy támogatóit a puszta erődemonstráció nem készteti megadásra, visszariadt a vérontástól. Egy rövid csata után beleegyezett a fegyverszünetbe, majd lényegében tétlenül tűrte, hogy csapatait a kormányzó egyre gyarapodó erői lassan körbezárják.

De tételezzük fel, hogy Károly kapitulációra kényszeríti Horthyt! Véleményem szerint a restauráció ebben az esetben is meghiúsult volna a szomszédos államok ellenállásán, amelyek a király visszatérését a korábban már elmondott okokból elfogadhatatlannak tartották. A várható közép-európai válsághelyzet miatt a nagyhatalmak is idejekorán tiltakoztak a Bethlen-kormánynál IV. Károly esetleges „visszafogadása” ellen. Ugyanakkor egyes bizalmas üzenetekből – amelyeket a király Párizzsal váltott – arra is következtethetünk, hogy ha a trón visszafoglalása csendben és gyorsan megy végbe, a „nagyok” nem kifogásolták volna az államfőcserét.

Az események viszont úgy alakultak, hogy Károlyt a budaörsi csata után Tatán őrizetbe vették. Később néhány napot Tihanyban töltött, majd Bajánál egy brit hajó fedélzetére lépett, és Zita királynéval együtt örökre elhagyta Magyarországot.

– Mindennek tükrében IV. Károly november 6-ai trónfosztása kényszer eredménye volt, vagy inkább a szabad királyválasztók győzelmét láthatjuk benne?

– A legitimisták később előszeretettel vádolták azzal Bethlenéket, hogy túlságosan is készségesek voltak Károly kiadásakor és a trónfosztáskor, ugyanakkor egy dolgot nem szabad elfelejtenünk. A trónfoglalási kísérlettel Magyarország úgy „keltett zavart” az európai politikában, hogy rá volt utalva a nagyhatalmak jóindulatára. Egy héttel a király visszatérése előtt a magyar kormány kiharcolta Velencében, hogy Sopronban és környékén népszavazást tarthassanak a terület hovatartozásáról. Ha Károly ügyében Bethlenék – teljesen feleslegesen – szembemennek a nagyhatalmi követelésekkel, akkor ezt a lehetőséget kockáztatták volna.

Ha tehát a kényszer vitatható is, a detronizációhoz fűződő magyar érdek nem. Sokatmondó, hogy az Apponyi Albert körül tömörülő legitimisták a trónfosztásról tartott szavazáskor távolmaradással fejezték ki véleményüket. Éles kritikájuk ellenére nem akadályozták a nemzetgyűlés munkáját.

– IV. Károly visszatérési kísérleteit gyakran „királypuccs” néven emlegetik. Helytálló-e ez az elnevezés?

– A szabad királyválasztók sajtója már az események idején „királypuccsnak” titulálta Károly visszatérési kísérleteit, és miután a Habsburgokkal sem a Horthy-korszak, sem a szocialista éra történetírása nem szimpatizált, ez az elnevezés megmaradt a köztudatban. Maga a kifejezés ugyanakkor egy oximoron, hiszen egy uralkodó hogyan puccsolhatná meg a saját országát? Feltéve persze, hogy törvényes királyról beszélünk. IV. Károly viszont a jog szerint törvényes királynak számított, hiszen 1918 novemberében csupán visszavonult jogainak gyakorlásától, és előre elismerte Magyarország jövőbeli államformáját. Mivel 1920-ban hazánk visszatért a királysághoz, ő ismét a trón birtokosának számított. Nem véletlen, hogy a szabad királyválasztók sem jogi érvekkel, hanem az érzelmekre hatva – Rákóczira, ’48-ra hivatkozva – utasították el Károly visszatérését.

A legitimisták persze szívesen „jogászkodtak”, a korona sorsáról azonban náluk jóval nagyobb erők döntöttek.

– Maradt-e reális esély a Habsburgok visszatérésére az 1921. évi trónfosztás után?

A „mi lett volna, ha…” egyszerre izgalmas és nehéz műfaj a történészek számára. Mivel a két világháború közötti Európát nem a megmásíthatatlan szerződések jellemezték, nem elrugaszkodott az a feltételezés, hogy idővel a nemzetközi ellenérzés csillapodik, és Károly visszatérhetett volna a trónra. Ez a szcenárió Bethlen István fejében is megjelent a trónfosztás után. Az esélyek azonban gyakorlatilag elszálltak azzal, hogy IV. Károly 1922 áprilisában Madeira szigetén elhunyt, örököse, Ottó főherceg pedig ekkor még a 10. életévét sem töltötte be. Az elvhű legitimisták, akik a trónfosztás után tartósan ellenzékbe szorultak, az 1922-es választási kampányban még megpróbáltak azzal borsot törni Bethlen orra alá, hogy „II. Ottó” eljövendő koronázásáról beszéltek, de ennek irrealitását ők is látták. A Habsburg-ház feje a viharos 20. században Nyugat-Európában, korona nélkül futott be nagyívű karriert.