Dózsa György székely hadnagy lett a keresztes seregek vezére

Történelem – Miután 1513 februárjában II. Gyula pápa elhunyt, Bakócz Tamás személyében először nyílt lehetőség arra, hogy egy magyar főpap legyen az új pápa. A pápaválasztás idején Bakócz nemcsak esztergomi érsek, hanem az egyházi állam egyik kormányzója is volt, ezért egyházi berkekben komoly befolyással rendelkezett. A pápaválasztó konklávéban viszont túlsúlyban voltak az olaszok, akik inkább egy honfitársukat láttak volna szívesebben Szent Péter trónusán, így X. Leó néven Giovanni Medicit választották meg az új egyházfőnek. Pedig Bakócz érsek is keményen harcolt a pápai titulusért, megígérte, hogy megválasztása esetén hatalmas vagyonát a török elleni keresztes hadjárat megszervezésére fogja fordítani. A frissen megválasztott pápa, hogy szabaduljon riválisától, pápai legátusként gyorsan Magyarországra küldte Bakóczot, hogy szervezzen egy török ellenes hadjáratot. (A pápai legá­tus a pápa személyes megbízottja, állandó képviselője valamilyen diplomáciai vagy egyházi küldetés során, és általában címzetes érseki ranggal rendelkezik.) X. Leót továbbá nagyon nyugtalanította az a tény, hogy a kereszténység addig sziklaszilárd bástyájának számított Magyarország II. Ulászló király uralkodása ideje alatt sokat veszített erejéből. 1512-ben ugyanis I. Szelim lett a török szultán, aki még abban az évben török seregével elfoglalta a szreberniki bánságot (mai Bosznia területe), amit a magyaroknak nem sikerült visszaszerezniük.

A magyar bíboros hozzáfogott a szervezéshez

X. Leó mint a katolikus egyház feje megbízta korábbi riválisát, Bakóczot a török ellen egy európai keresztes haderő megszervezésével. A hadsereg gerincét a magyarok adták volna, ennek szellemében az esztergomi érsek 1514 áprilisában kihirdette Leó bulláját, és megkezdte a toborzást. A török ellen szervezett haderő élére egy székely hadnagy, Dózsa György került, aki korábban azzal tüntette ki magát, hogy párbajban megölt egy magas rangú török tisztet. Dózsa köznemesi származású volt, így könnyen megtalálta a hangot azokkal, akiket vezetnie kellett. Egy balkáni keresztes háború elindítása jó alkalomnak mutatkozott az említett boszniai területek visszaszerzésére, ugyanis I. Szelim oszmán hadserege a keleti széleken háborúba keveredett Perzsiával. A keresztes sereg zömét ugyan magyarok alkották, de közel 40 százalékát a felvidéki szlovákok adták, és jöttek Erdélyből románok, valamint a Délvidékről szerbek, horvátok és ruszinok is. Ba­kócz rögtön hazatérése után jelentette II. Ulászló magyar királynak, hogy milyen megbízást kapott a pápá­tól, ennek ellenére a királyi udvarnál megoszlottak a vélemények a háborúval kapcsolatban. A főurak többsége ugyan támogatta a keresztes hadjárat megszervezését, azonban veszélyesnek tartották a jobbágyok felfegyverzését.

Az összecsapások kezdete

1514. május közepére közel 40 ezer fős paraszti had gyűlt össze, a nemesség pedig egyre növekvő aggodalommal figyelte gyülekezésüket. Mivel éppen a legsürgősebb mezei munkák idején vesztették el a munkaerőt, így jobbágyaikat erőszakos módon megakadályozták abban, hogy távozhassanak Dózsa seregébe. Ennek híre a keresztesek között nagy ingerültséget keltett. Dózsa táborában az emberek elhelyezése és élelmezése nem volt zökkenőmentes, ami zavargásokhoz és fosztogatásokhoz vezetett. Mivel az elkövetők megúszták büntetés nélkül, a visszaélések csak fokozódtak. A nemesek udvarházai, urak kastélyai, vásárokra utazó kereskedők ellen intézett támadások egyre gyakoribbá váltak. A rendbontások hírére Bakócz érsek leállította a toborzást, majd a balkáni hadjárat elindítását is, azonban Dózsa György a testvérével, Gergellyel és a sereg másik vezetőjével, Lőrinc pappal együtt nem engedelmeskedett a felhívásnak. Dózsa még mindig ragaszkodott az eredeti elképzeléshez, és a török ellen akart indulni. Azt tervezte, hogy egyesíti seregét Szapolyai János erdélyi vajda seregével, majd együtt támadják meg az oszmán sereget. Csapatait azonban minden oldalról körbevették a nemesek és főurak erői. Dózsa ezért a Maros és a Körösök között gyülekező seregtestek ellen indult. Előőrsei azonban május 23-án Balogh István vezetésével az apátfalvi csatában súlyos vereséget szenvedtek a Báthory István temesvári ispán és Csáky Miklós csanádi püspök vezetése alatt álló seregtől. Dózsa viszont később Gyula felől főhadával megérkezett a csatatérre, majd magához csatolta a vert sereget, és megfordította a küzdelmet.

A jobbágyfelkelést már nem lehetett elkerülni

Az elbizakodott Báthory István és Csáky Miklós püspök alvezéreikkel Nagylakra vonult vissza, hogy megünnepeljék az apátfalvi diadalt. A nemesek azt hitték, hogy a parasztok főseregét verték meg, nemsokára azonban kellemetlen meglepetésben lett részük, ugyanis Dózsa megérkezett Nagylak alá, és a kastélyt a lakomázó urakra gyújtatta. A vezérek nagy része bennégett az erődben. Ezután összecsaptak a Nagylak és Csanád közti területen a nemesi és keresztes seregek, ami Dózsa győzelmét eredményezte. Egyedül Báthory és Csáky püspök menekültek meg, de a püspököt később elfogták a jobbágyok, és néhány főúrral, köztük Telegdy István kincstartóval együtt karóba húzták, ami országos felháborodáshoz vezetett. Mindenfelől érkeztek a hírek, hogy a paraszt sereg lángba borította az országot, a földesurak így azon voltak, hogy jobbágyaik erőszakoskodásaival szemben mindenképpen megvédelmezzék magukat.

Az izzó vastrónon való kínzás állítólag Petőfi Sándor képzeletében született meg

A győzelmet követően Dózsa György és serege elfoglalták a Maros menti sókamarákat és pénzverő központokat, így Lippa, Arad és Solymos is a felkelők kezére került. Az ügy kapcsán II. Ulászló magyar király a főpapokat, nemeseket és előkelő főurakat május végére tanácskozni hívta Budára. A király ott felszólította a nemességet, hogy védelmezze meg a trónt és a fegyveres konfliktusba keveredett országot. Beszédében maga Bakócz Tamás érsek is elítélte a jobbágyfelkelést, így akarta elejét venni mindennemű találgatásnak, hogy ő esetleg a felkelők oldalán állna.

Szapolyai János színre lép

A nemesség nem nagyon bízott saját erejében, ezért külföldről érkező segítséget sürgetett, de végül úgy döntöttek, hogy Szapolyai János erdélyi vajdára kell bízni Dózsa seregének leverését. Közben Bornemissza János pozsonyi főispán és királyi kincstartó a gubacsi csatában legyőzte a jobbágysereget, ez az összecsapás volt a felkelők első igazi veresége. Azt követően Dózsa serege a debrői és az egervölgyi ütközetben is alulmaradt, továbbá Bornemisza János és Tomori Pál csapatai eredményesen elfojtották a Kárpátok hegykoszorújáig terjedő északi felkelést is.

A Dózsa György-féle parasztlázadás alapjaiban rázta meg a középkori magyar társadalmat, és mindkét oldalon olyan indulatokat szabadított el, amelyek évszázadokra elidegenítették a nemességet a parasztságtól. A felkelést követően megszületett az 1514. évi LX. törvény, amely megtiltotta a papoknak, tanulóknak, hajdúknak és parasztoknak a fegyverviselést, mégpedig súlyos büntetés terhe mellett. Ezek a törvények bekerültek a Werbőczy István-féle Hármaskönyvébe (Tripartitum) is, amelyet 1517-ben adtak ki, és hosszú időre a nemesi jogok alaptörvénye lett, amit csak az 1848. évi áprilisi törvények töröltek el véglegesen.

Dózsa György ezután nagyszámú seregével megkezdte Temesvár ostromát, Báthory István a védők vezetője szorongatott helyzetében személyes ellenségéhez Szapolyai Jánoshoz fordult segítségért. Szapolyai elhatározta, hogy segíteni fog a temesváriakon, saját költségén szerelte föl hadseregét, de előbb biztosítékot kért, hogy pénzét az ország később visszatéríti. Serege 20 ezer főt számlált, túlnyomórészt könnyű lovas székelyekből és a végekről származó lovasokból állt, utóbbiak részben szerb nemzetiségűek voltak. Érdekes, hogy Dózsa seregében is sok szerb harcolt. Dózsa úgy állította föl körülbelül 40 ezer főnyi seregét, hogy ő maga középen volt, öccse Dózsa Gergely, pedig a jobbszárnyat vezette. Szapolyai viszont a seregét hosszú vonalban állította fel, hogy a középen és a szárnyakon egyszerre támadhasson. A küzdelem sorsa középen dőlt el, Dózsát és testvérét élve elfogták, a vezető nélkül maradt sereg pedig megfutamodott. Ezután vad mészárlás következett, a krónikások szerint a vérszemet kapott nemesség katonái senkinek sem kegyelmeztek.

A kegyetlen megtorlás

Az 1514-es magyar parasztháború ezzel véget ért. Dózsával azonban a győztesek példát akartak statuálni, igaz, a zendülő jobbágyok zöme kegyelemben részesült, mert a nemességnek érdeke volt a munkaerő megtartása, így csak a fővezéreket végezték ki. Dózsa György kivégzésének és megkínzásának története sokak számára ismert. A legenda szerint Dózsát, miután öccsét, Gergelyt a szeme láttára többfelé vágták szét, egy még vasból készült izzó trónra ültették, szintén izzó koronát tettek a fejére, majd alvezéreit arra kényszerítették, hogy fogukkal tépjék szét vezetőjüket. Az izzó vastrónon való kínzás, állítólag Petőfi Sándor képzeletében született meg, amit egyik versében meg is örökített, de erre nincs konkrét bizonyíték, azonban a tüzes koronázást már a korabeli írások is megemlítik.

Felhasznált irodalom

Tóth-Máthé Miklós: A nagyrahivatott – Dráma Bakócz Tamásról, Kálvin János Kiadó, 2010.

Márki Sándor: Dósa György, Az Athenaeum R.T. Könyvnyomdája,1913 Budapest.

Nemeskürty István: Mi magyarok, 1989 Budapest.

Nemeskürty István: Önfia vágta sebét, első kötet: Krónika Dózsa György tetteiről, Magvető, Budapest, 1983.

Szende László: Bakócz Tamás – Jobbágysorsból a pápai trón felé. Rubicon 2013/2-3. Budapest.

Taurinus István: Paraszti háború (MEK).

Görög Dániel 2016: Bakócz Tamás római bevonulása. In: Egyház és reprezentáció a régi Magyarországon. Budapest.