Hétlövet - Welszi bárdolatlanok

Szolidaritásból minden utas leszállt egy amerikai repülőről.

A US Express gépére egy vak férfi is felszállt, a kutyájával együtt. Albert Rizzit megkérték, a kutyát fektesse az előtte lévő ülés alá – ő így is tett, csakhogy a gép több mint egy órát vesztegelt a kifutópályán, és Doxy inkább a gazdája lába alá bújt. Egy stewardess nem nézhette tovább a tűrhetetlen esetet, rászólt Rizzire, küldje a helyére a kutyát, de erre ő nem volt hajlandó. A gépet ezért azonnal visszafordították a beszállókapukhoz, s a vak férfit leszállították.

Az utastársak nem értették, mi értelme volt a szigorkodásnak: hamarosan megjelent a pilóta, aki úgy gondolta, szent kötelessége rendet rakni a parasztok fejében, és jól letolt mindenkit – erre viszont kitört a lázadás, és szolidaritásból szépen mindenki leszállt a gépről. Senki nem lapított, egyetlen ember se bámult ki az ablakon faarccal, mintha nem történne semmi, senki nem értett egyet a kőbunkó szabályjankóval, senki nem gondolta, hogy azért a házmesternek mindig igaza van, még akkor is, ha úgy néz ki, nincs; ja, és senkinek se volt hű de sürgős dolga San Diegóban, ami miatt kénytelen lett volna nyelni egyet... ja, és persze mindenki tudta, hogy cselekedni, demonstrálni, szolidaritást mutatni mindig most kell. Az adott pillanatban. Ott és akkor. Itt és most. Nem másnap a neten nyafogni, de kár, hogy nem sikerült, szegény Albert... mi azért veled voltunk, érted, csak...

Szerintem ezért nagyon fontos, ami az US Express járatán történt. Mert pontosan így tehető egy kicsit jobbá a világ: ha nem hagyjuk, hogy a kisebb-nagyobb idióták azt csináljanak velünk, amit jónak látnak. Ha időnként egyszerre állunk fel, még akkor is, ha nem mi vagyunk a közvetlen sértettjei egy igazságtalanságnak. Ha másért is felemeljük a tekintetünket, a szavunkat, ha kell, akár a kezünket is: mert a (bármilyen ócskára is koptatták, feleslegesen, ezt a szép szót) polgár természetéből fakadóan nem gyáva – ha netán bizonyítékra volt szükségünk, hogy elhiggyük, most, a US Express karakán, tiszteletreméltó utazóközönsége megtartotta a bemutatót. Pofa ki, emberek!

A Sólyom legújabb, leendő vezérét, Welsz Tamást is körözi az Interpol.

Ugye, tudjuk még, mi az a Sólyom? Igazi hungarikum, mely csepp a tengerben – a fantasztikus légitársaság, amelynek összesen, ha azóta nagyobb változás nem történt, két repülőgépe utasokkal még egy métert sem tett meg, a földön sem, magában foglalja ennek az egyre furcsábban működő országnak nagy csomó szegmensét.

Ami a Sólyom vezető tisztségviselőit illeti – minden jel/tény erre vall –, semmiképpen sem hátrány, ha fel tudnak mutatni egyfajta „erkölcstelenségi bizonyítványt”: kezdésnek az „elismert, dinamikus üzletemberekből álló” Sales One Kft-vel fonták össze a sorsukat, ahol az egyik tulajdonost a csatlakozás idején nagy értékű adócsalás gyanúja miatt helyezték előzetes letartóztatásba. Másik tulajdonosukat, Lévai Istvánt vesztegetési botrány miatt mentették fel a katonaságnál, a cég ügyvezetőjéről kiderült, hogy többszörösen elítélt csaló.

A Sólyom, melynek üzleti tervei alulról súrolták a fantazmagória kategóriáját, nem sokkal később fizetésképtelenné vált, az állítólagos arab befektetők sem igazán tolták bele a szükséges milliárdokat. De hogy végre a tárgyra térjünk: a Sólyom legújabb, reménybeli tulajdonosát, Welsz Tamást a panamai ügyészség kezdeményezése alapján, csalás és közokirat-hamisítás miatt az Interpol körözi – az ismert vállalkozó bizonyára nagyon is alkalmas a rá váró feladatra, ami nagy valószínűséggel nem más, mint a már megszületése előtt csődbe jutott nemzeti légitársaság eltemetése – természetesen a tartozásokkal és egyéb mínuszokkal egyetemben.

Nagy kétségeim mindazonáltal nincsenek, hogy egy kis aprót ebből a bizniszből is kipiszkálgattak páran – a kínos az, hogy velünk együtt ők sem fognak repülni: vagy ha mégis, legfeljebb valami magasabb polcra fújja őket a szél.

Egy videót nézek pár napja – egy kiskutya szaladgál rajta.

Semmi extra, de tényleg. Valami városi kanális/folyócska lehet a helyszín, kirakott kőpallók között folydogál a sekély víz – és egy kiskutya, egy nagyon helyes kis jószág, amolyan kis vegyes tüzelésű, aprócska szaladgál a köveken, miközben rendre egy kis labdát visz a felső folyáshoz, ott bedobja, leköveti, kikapja a vízből, és megy még egy kört vele. Türelmesen, fáradhatatlanul, jókedvvel tele, láthatóan órákig képes így elszórakoztatni magát.

Felfoghatatlan rejtély az emberi agy, még az enyém is: nem tudom, mit moccant meg bennem ez a bő másfél perc – de ahányszor nézem, úgy szorul össze tőle a szívem, ahogy az elmúlt pár hónapban nem sok mindentől. Pedig látok-hallok-olvasok eleget, nap mint nap. De a netes bejegyzések egy jelentékeny része annyira ócskán, hatásvadász módon, életmentesen, hazugul van megírva, hogy csak az sírja el magát rajtuk, aki annak idején Isaura szemműtétére/felszabadítására is feladott sárga csekken egy százast.

De ez most, ez a kis fickó... ahogy egyfolytában csóválja a farkát... ahogy mókásan szétállnak a fülei, mint Yoda mesternek... ahogy valósággal mosolyog, mert boldogan játszhat... ahogy lesi azt a lasztit, és túljár a víz eszén – és ahogy e sok-sok vidámság közepette mégis mindennél magányosabb, amit csak mostanság láttam, még akkor is, ha így, szólólabdázás közben ez még neki se jut eszébe, attól simán csak elszorul a torkom. Sokat adnék érte, ha most, egyszer, bármikor odamehetnék hozzá, és egy kicsit én dobálhatnám neki azt a lasztit. Lehet persze, nem is akarná, úgy megszokta már a sajátékot – én mégis szívesen ismerkednék vele, hátha... próbálnék a bizalmába férkőzni, miért is ne: és valami ráadásul azt súgja, mi ketten piszok jól megértenénk egymást... (Bővebben: www.hetlovet.com)