Hétlövet - God Save The King!

Segélyre jogosult egy svéd férfi, mivel kóros heavymetal-függőségben szenved.

Hadd nevezzem legalábbis élelmesnek a 42 éves Roger Tullgrent, akinek metalmániáját oly mértékben nyilvánították kórosnak, hogy (kapaszkodj!) rokkantsági nyugdíjat ítéltek meg neki. Rajongása - saját elmondása szerint - 1971-ben kezdődött, egy Black Sabbath-albummal, aztán az őrület elhatalmasodott szegény metal-betegen, koncertről koncertre járt, találkozókon vett részt, mindezek miatt, könnyen megérthető, szó se róla, képtelen volt dolgozni, és családi kapcsolatai is széthullottak... Nem volt más hátra - beszerezte a megfelelő szakvéleményeket, beadta nyugdíjkérelmét - a svéd állam pedig, mit is tehetett volna egyebet, fizetett és fizet. Mivel a kór nem gyógyítható, élethosszig. Van még egy esetem, az se rossz... egy osztrák emberünk felnyalt ötvenezer eurót a banktól - jó állása volt, minden stimmelt, megkapta, aztán egyből meg is kezdte az előkészületeket. Szép csendesen mindent átíratott a nevéről a családtagjaira, és kitiltatta magát pár kaszinóból, aztán a munkahelyén közölte, hogy szerencsejáték-függő, így hát lényegében kirúgatta magát - a legvégén pedig magáncsődöt jelentett. Na, ezt rakjátok össze, pajtások. A nyereség nagyjából 48 ezer euró, letiltható pénz munkahely híján, lefoglalható bármi bármi híján nincs. Él, mint hal a vízben, kaszinóban annyi időt se tölt, mint én, harmincéves, és egy komplett vakáció az egész élete... Mellesleg, vissza Rogerhez: a hanyatló Svédország rokkantnyugdíjat fizet(het) egy ügyes bohócnak, aki talán még maga se hiszi el, hogy van ekkora mázli - mifelénk meg az a korszerű szociális álláspont nemzetileg, hogy ha se kezed, se lábad, a száddal még akkor is csak tudsz valami nemzettestileg hasznosat csinálni... És, legalábbis ahogy én érzem, tudok, tudunk, valóban.

Rágcsálóirtót keres az államkincstár.

Tisztelt MÁK! Kedves Kincstárnokok! Kérem, ha tehetik, ne keressenek tovább, megvagyok. Most nem akarom egyelőre feltartani önöket a kincsőrzésben, ezért csak nagyon slágvortokban mondanám a lényeget, szeretném elnyerni a rágcsálóirtási hivatást. Tudom, takarítani is kell - erre nem is mondok mást, csak annyit, pályáztam én már a Buckingham palotába is, méghozzá mosogatói hivatásra, azt egyelőre még fordítja a brit titkosszolgálat, az MI6, ha gondolják, a TEK biztosan fel tudja venni velük a kapcsolatot. Kiírásukból tudom, hogy 95 186 négyzetmétert kell majd (remélem) takarítanom, ez mindössze 3399 és félszer nagyobb mostani takarítandó felületeim nagyságánál, nem lesz gond az átállással. Hát ugye most jön a nagy falat... a pénz. Kérem szépen, bármit meséljenek is rólam, én nem vagyok pénzéhes. Mondjuk ami jár, az viszont nézetem szerint jár. Elmondom, hogyan okoskodtam, már napok óta tervezgetek: amondó vagyok, az egyszerűség kedvéért számoljunk akciósan, és csak költségtérítést kérek. Vagy... na jó, legyen tök ingyen... de volna cserébe egy aprócska kérésem: ha lenne rá igény, évente készítenék egy szép, képes tanulmányt is, Belső kincstárterek és átriumok nemzeti takarítása, rovar- és rágcsálóirtás tilinkóval és fokossal címmel: harmincmillióból meglenne. És húszat tudnék postafordultával utalni, ahová mondani tetszenek. Várom megtisztelő közbeszerzési válaszukat - és God Save the King! (És ne feledjék: drámát legjobban Shakespeare, rágcsálót, rovart legjobban Boda irt...)

Webkamerák fogságában töltöm az éjszakákat és nappalokat - aki tud, kérem, segítsen!

De könyörgöm, ne úgy, hogy küld pár új internetes címet... Először is beszámolok az eredeti helyszínnel kapcsolatos fejleményekről. Hó van még mindig rendesen, és természetesen gondos kezek naponta etetnek. A kamera előtt legsűrűbben szereplő sztárok egy vaddisznófalka tagjai, nagyjából tíz-tizenkét termetes jószág, a zömük emse, és van néhány alfa meg béta kan, akik időről időre lejátsszák, éppen ki is a rajparancsnok, eddig százból százszor ugyanaz volt. Amíg egy szem akármi van a földön egyébként, a vaddisznó nem lazít - időnként valamelyik berezzen valamitől, mire az egész falka berohan az erdőbe, öt percet ott röfögnek, aztán visszatérnek. Vannak aztán az őzek, az egy nagyon finom műfaj, levegőt se merek venni, amikor kint vannak - úgy jönnek elő a sűrűből és úgy tűnnek el benne, mint a pára... Nagyjából egész nap megy nálam a kamera - van egy kis alapzaja, ha a vaddisznók jönnek, azt meghallani jól, a madarak csipegetését is, meg ha valami rendkívüli van, azt is... az őzek miatt meg csak úgy odakattintasz néha... Ja... meg persze szólnak is a vadőrtársak, ha van valami, azonnal. Merthogy szépen gyűlünk - vesztemre. Jött például egy igazi szakértő, Kriszta, aki először is megmondta a tisztásról, hogy nem is annyira az észt-lett határon van, sokkal inkább az Alam-Pedja Természetvédelmi Terület szélén, továbbá elkövette a legdurvább merényletet: belinkelte az észak-észtországi Lahemaa Nemzeti Parkban lévő Käsmu falucska tengeri múzeumának ablakából elénk táruló látványt. Ez utóbbi az igazi haladó szint: egy tengeröblöcske, ahol tényleg semmi nem történik - ezt azért nézem, mert az ígéret van benne, hogy hátha történni fog valami... Mi kell több? Semmi. Kész vagyok, gyerekek. Egy baj sincs ezzel: csak valahogy el kéne intéznem, hogy a könyvkiadó munkatársai, akik a fordításomat várják... szóval hogy ők is rákapjanak egy kicsit a kamerázásra... mert hát... idegesek, némileg érthetően... de... jó... most, itt, a käsmui kis öböl partján szent esküvel, a vaddisznóimra fogadom, hogy mire kirepülnek a pihés kis sasok, küldöm... legalább a következő fejezetet...