Kartoték: A hosszú élet titka

Böll kisregények voltak, nemrégiben vettem az antikváriustól, egy régi havertől. Ott nyitottam ki a könyvet, ahol Andreas éppen azon lamentál, hogy már csak huszonnégy órája van hátra, aztán bekövetkezik az elkerülhetetlen, hamarosan meghal, s ő, akinek annyi teendője lenne - bűnbánatot tartani, sokat imádkozni -, pálinkaivással, evéssel, kártyázással, alvással tölti az időt. Fél óra elteltével eloltottam az éjjeli lámpát, s elszenderedtem. A görcs pontos volt. Mint a kisregény címében a vonat, gondoltam, még mindig az olvasottak hatása alatt. Talán egy órácskát aludhattam, mégsem jött rám újabb álom. Csak életemnek képei peregtek, de valamennyi az árnyoldalról, sötét pannók, kételyek, gyötrő kérdések, amelyekre évtizedek óta keresem a válaszokat, de akik felelhetnének, már rég elmentek vagy éppen Kháronnal méregetik egymást. Az elmúlás a legjobb tanácsadó, csak nem vesszük komolyan, mert mindig a számunkra legkedvezőbb forgatókönyv alapján cselekszünk, róttam meg ismételten önmagam, de ezúttal ez sem segített. Talán azért kísért Andreas szelleme, mert nem olvastam végig a történetét? - próbálkoztam a misztikus oldaláról közelíteni. Végül kikeltem az ágyból, szép csendesen kimentem az ebédlőbe, és újra elmerültem a könyvben. A vonat pontos volt, azt már a címből tudtam, de ezt a forgatókönyvet nem Hollywoodban írták. Andreas hiába várja a halált, mindenki más meghal, az őt megmenteni akaró Olina is, csak ő marad életben, hogy végre valóban megeredjenek a könnyei. Megmenekült, gondoltam, miközben letettem a könyvet, s álomban reménykedve újból ágyba bújtam. De amire párnát ért a fejem, már tudtam, nem menekült meg, csak életben maradt. Azóta gyakran foglalkoztat az elmúlás kérdése, próbálom megfejteni a létállapotok misztériumát.

Leggyakrabban anyai nagyapám jut eszembe, Balogh János egykori barcaújfalusi fazekasmester és gazdálkodó. Nagyapám 1886-ban született, s 1980-ban szenderült örök álomra, jóllakottan és az utolsó ebéd után elfogyasztott fehér bor ízével a szájában. Közel egy évszázadot élt meg, túlélt két világháborút, királyokat és főtitkárokat, s végül lényegében önszántából távozott, mert úgy érezte: nincs több dolga ezen a világon. Fura, komikusba hajló történet ez az elmúlásról.

Nagyapámat csak öregnek ismertem. Amikor megszülettem 70. évében járt, mégis mindig a fél emberöltőnyivel fiatalabb nagyanyámat láttam öregebbnek. Talán a hófehér haja miatt, mert a 2. világháború idején, amikor nagybátyám orosz fogságba esett, egyetlen éjszaka alatt megőszült, de ez már egy másik történet. Nagyanyám halála megviselte nagyapámat, de élni akarását nem törte meg. Akkoriban kezdtem elhinni, amiben sihederként mindig kételkedtem, jelesül, hogy a madárcsontú kis öreg valamikor sziklakemény, konok férfi volt. Nagyapám hallatlan élni akarásának titkára csak halála után derült fény. Nagyapám, miután nyolcvannégy éves korában a legidősebb férfi lett a faluban, eldöntötte magában, hogy márpedig ő lesz a falu legidősebb embere. Volt ugyanis a faluban egy asszony, mindenki csak Mári néninek szólította, ami ott a Barcaságban természetes volt, mert a Máriát Márinak vagy Márikának becézték. Ez a Mári néni két hónappal idősebb volt, mint az én nagyapám. Na, ez volt a titok kulcsa. Ahhoz, hogy nagyapám a legidősebb ember lehessen a faluban, túl kellett élni Mári nénit, aki viszont jó egészségnek örvendett. Megkezdődött az életverseny, amely több mint egy évtizedig tartott, s végül a nagyapám győzelmével végződött. A fura forgatókönyv azonban még tartogatott váratlan fordulatot. Amikor Mári néni fejfáját készítették, szükség volt az elhunyt születésének időpontjára, s akkor derült ki, hogy a versenytárs nem idősebb, hanem fiatalabb volt két hónappal az én nagyapámnál. A lényegen persze ez nem változtatott: valóban nagyapám volt a falu legidősebb embere. De ha korábban kiderül az igazság, vajon hány esztendeig élt volna? Vajon a lét állapotainak változásakor mennyit ér az akarat? Mennyit nyom a latban az ember szelleme? Képesek vagyunk felülírni a sorsunk forgatókönyvét, vagy csak a véletlenek sorozatának köszönhetően áltatjuk magunkat? Kár, hogy ezek a kérdések is csak megkésve, akkor fogalmazódtak meg bennem, amikor már nem tudom feltenni azokat a nagyapámnak.

Leggyakrabban anyai nagyapám jut eszembe, Balogh János egykori barcaújfalusi fazekasmester és gazdálkodó. Nagyapám 1886-ban született, s 1980-ban szenderült örök álomra, jóllakottan és az utolsó ebéd után elfogyasztott fehér bor ízével a szájában. Közel egy évszázadot élt meg, túlélt két világháborút, királyokat és főtitkárokat, s végül lényegében önszántából távozott, mert úgy érezte: nincs több dolga ezen a világon. Fura, komikusba hajló történet ez az elmúlásról.

Nagyapámat csak öregnek ismertem. Amikor megszülettem 70. évében járt, mégis mindig a fél emberöltőnyivel fiatalabb nagyanyámat láttam öregebbnek. Talán a hófehér haja miatt, mert a 2. világháború idején, amikor nagybátyám orosz fogságba esett, egyetlen éjszaka alatt megőszült, de ez már egy másik történet. Nagyanyám halála megviselte nagyapámat, de élni akarását nem törte meg. Akkoriban kezdtem elhinni, amiben sihederként mindig kételkedtem, jelesül, hogy a madárcsontú kis öreg valamikor sziklakemény, konok férfi volt. Nagyapám hallatlan élni akarásának titkára csak halála után derült fény. Nagyapám, miután nyolcvannégy éves korában a legidősebb férfi lett a faluban, eldöntötte magában, hogy márpedig ő lesz a falu legidősebb embere. Volt ugyanis a faluban egy asszony, mindenki csak Mári néninek szólította, ami ott a Barcaságban természetes volt, mert a Máriát Márinak vagy Márikának becézték. Ez a Mári néni két hónappal idősebb volt, mint az én nagyapám. Na, ez volt a titok kulcsa. Ahhoz, hogy nagyapám a legidősebb ember lehessen a faluban, túl kellett élni Mári nénit, aki viszont jó egészségnek örvendett. Megkezdődött az életverseny, amely több mint egy évtizedig tartott, s végül a nagyapám győzelmével végződött. A fura forgatókönyv azonban még tartogatott váratlan fordulatot. Amikor Mári néni fejfáját készítették, szükség volt az elhunyt születésének időpontjára, s akkor derült ki, hogy a versenytárs nem idősebb, hanem fiatalabb volt két hónappal az én nagyapámnál. A lényegen persze ez nem változtatott: valóban nagyapám volt a falu legidősebb embere. De ha korábban kiderül az igazság, vajon hány esztendeig élt volna? Vajon a lét állapotainak változásakor mennyit ér az akarat? Mennyit nyom a latban az ember szelleme? Képesek vagyunk felülírni a sorsunk forgatókönyvét, vagy csak a véletlenek sorozatának köszönhetően áltatjuk magunkat? Kár, hogy ezek a kérdések is csak megkésve, akkor fogalmazódtak meg bennem, amikor már nem tudom feltenni azokat a nagyapámnak.

Nagyapámat csak öregnek ismertem. Amikor megszülettem 70. évében járt, mégis mindig a fél emberöltőnyivel fiatalabb nagyanyámat láttam öregebbnek. Talán a hófehér haja miatt, mert a 2. világháború idején, amikor nagybátyám orosz fogságba esett, egyetlen éjszaka alatt megőszült, de ez már egy másik történet. Nagyanyám halála megviselte nagyapámat, de élni akarását nem törte meg. Akkoriban kezdtem elhinni, amiben sihederként mindig kételkedtem, jelesül, hogy a madárcsontú kis öreg valamikor sziklakemény, konok férfi volt. Nagyapám hallatlan élni akarásának titkára csak halála után derült fény. Nagyapám, miután nyolcvannégy éves korában a legidősebb férfi lett a faluban, eldöntötte magában, hogy márpedig ő lesz a falu legidősebb embere. Volt ugyanis a faluban egy asszony, mindenki csak Mári néninek szólította, ami ott a Barcaságban természetes volt, mert a Máriát Márinak vagy Márikának becézték. Ez a Mári néni két hónappal idősebb volt, mint az én nagyapám. Na, ez volt a titok kulcsa. Ahhoz, hogy nagyapám a legidősebb ember lehessen a faluban, túl kellett élni Mári nénit, aki viszont jó egészségnek örvendett. Megkezdődött az életverseny, amely több mint egy évtizedig tartott, s végül a nagyapám győzelmével végződött. A fura forgatókönyv azonban még tartogatott váratlan fordulatot. Amikor Mári néni fejfáját készítették, szükség volt az elhunyt születésének időpontjára, s akkor derült ki, hogy a versenytárs nem idősebb, hanem fiatalabb volt két hónappal az én nagyapámnál. A lényegen persze ez nem változtatott: valóban nagyapám volt a falu legidősebb embere. De ha korábban kiderül az igazság, vajon hány esztendeig élt volna? Vajon a lét állapotainak változásakor mennyit ér az akarat? Mennyit nyom a latban az ember szelleme? Képesek vagyunk felülírni a sorsunk forgatókönyvét, vagy csak a véletlenek sorozatának köszönhetően áltatjuk magunkat? Kár, hogy ezek a kérdések is csak megkésve, akkor fogalmazódtak meg bennem, amikor már nem tudom feltenni azokat a nagyapámnak.

Nagyapámat csak öregnek ismertem. Amikor megszülettem 70. évében járt, mégis mindig a fél emberöltőnyivel fiatalabb nagyanyámat láttam öregebbnek. Talán a hófehér haja miatt, mert a 2. világháború idején, amikor nagybátyám orosz fogságba esett, egyetlen éjszaka alatt megőszült, de ez már egy másik történet. Nagyanyám halála megviselte nagyapámat, de élni akarását nem törte meg. Akkoriban kezdtem elhinni, amiben sihederként mindig kételkedtem, jelesül, hogy a madárcsontú kis öreg valamikor sziklakemény, konok férfi volt. Nagyapám hallatlan élni akarásának titkára csak halála után derült fény. Nagyapám, miután nyolcvannégy éves korában a legidősebb férfi lett a faluban, eldöntötte magában, hogy márpedig ő lesz a falu legidősebb embere. Volt ugyanis a faluban egy asszony, mindenki csak Mári néninek szólította, ami ott a Barcaságban természetes volt, mert a Máriát Márinak vagy Márikának becézték. Ez a Mári néni két hónappal idősebb volt, mint az én nagyapám. Na, ez volt a titok kulcsa. Ahhoz, hogy nagyapám a legidősebb ember lehessen a faluban, túl kellett élni Mári nénit, aki viszont jó egészségnek örvendett. Megkezdődött az életverseny, amely több mint egy évtizedig tartott, s végül a nagyapám győzelmével végződött. A fura forgatókönyv azonban még tartogatott váratlan fordulatot. Amikor Mári néni fejfáját készítették, szükség volt az elhunyt születésének időpontjára, s akkor derült ki, hogy a versenytárs nem idősebb, hanem fiatalabb volt két hónappal az én nagyapámnál. A lényegen persze ez nem változtatott: valóban nagyapám volt a falu legidősebb embere. De ha korábban kiderül az igazság, vajon hány esztendeig élt volna? Vajon a lét állapotainak változásakor mennyit ér az akarat? Mennyit nyom a latban az ember szelleme? Képesek vagyunk felülírni a sorsunk forgatókönyvét, vagy csak a véletlenek sorozatának köszönhetően áltatjuk magunkat? Kár, hogy ezek a kérdések is csak megkésve, akkor fogalmazódtak meg bennem, amikor már nem tudom feltenni azokat a nagyapámnak.