Forró szív, lőpor és jéghideg acél

legtöbb kutató a történteket elintézi annyival, hogy a szabadságharc során nagy fegyverhiány volt, amin úgy próbáltak segíteni, hogy összegyűjtötték a lakosságtól a vadászfegyvereket, s kiegyenesített kaszákkal látták el a fegyvertelen alakulatokat - mondta Kedves Gyula. - Valójában ez ennél sokkal bonyolultabbnak bizonyult, s e kérdés okozta a szabadságharc katonai, de politikai vezetésének is az egyik legsúlyosabb problémát.

Alapvetően két különböző lőfegyvert használtak abban az időben: a modern kémiai gyújtású, illetve a korábbi, elavultnak számító kovás szerkezetet. A különbség a két rendszer között a lőportöltet begyújtásának a módjában volt, hiszen ezek még elöltöltősen, fekete, más néven füstös lőporral működtek.

- Napóleon egyenesen tökéletes fegyvernek mondta a franciakovás szerkezetű szuronyos puskát, pedig ezek távol álltak ettől: 100 lövési kísérletből 75-80 volt sikeres, ami azt jelenti, hogy nagy átlagban minden negyedik-ötödik alkalommal csütörtököt mondott a fegyver, meglehetősen kellemetlen pillanatokat okozva ezzel kezelőjének. A fegyver megtöltése különben is nehézkes és lassú volt. Töltényként papírtöltést használtak, ami egy papírhengerbe csomagolt, előre kimért lőporból és ólomgolyóból állt.

Kedves Gyula részletezte, mit kellett tennie a katonának: először a papírhengert kellett feltépnie, ami általában úgy történt, hogy leharapta fogával a töltés alsó részét. Ezután a lőport a csőbe töltötte, majd a papír szolgált fojtásul. A töltővesszővel letolta a golyót és a fojtást egészen a csőfarban lévő lőportöltetig, majd néhány erőteljes ütéssel ledöngölte azt. Ezután lehetett felhúzni a kakast s vált a fegyver tűzkésszé. A franciakovás szerkezetnél a lőportöltet begyújtását a kovakő és acél összeütéséből keletkező szikra végezte a lőpor közvetítésével. Az égés a lyukon behatolva berobbantotta a lefojtott lőportöltetet, s a hirtelen kitáguló lőporgázok ereje röpítette ki a lövedéket.

- A kémiai gyújtású fegyverek sokkal ritkábban mondtak csütörtököt, 100 lövési kísérletből 92-98 sikeres volt - állította a történész. - A siker titka a csappantyú, vagy gyutacs, ami a kovakő és felporzó lőpor helyett a lőportöltet begyújtását végezte.

Abban az időben a legfontosabb fegyvernem a gyalogság: létszámát tekintve a legnagyobb, s tűzharcra és kézitusára, valamint támadásra és védelemre egyaránt alkalmas volt. Ezt a fegyvernemet lehetett a legolcsóbban megszervezni, így nem csodálható, hogy az 1848-49-es szabadságharc hadseregében még az átlagosnál is nagyobb súllyal szerepelt a gyalogság.

- A hadsereg fegyverrel való ellátására a meglévő, császári készletekből örökölt mellett három módon nyíIt lehetőség: először külföldről történt beszerzés. Ez viszonylag gyors, de rendkívül pénzigényes módszer volt, s miután a császári csapatok elszigetelték az országot a külvilágtól, 1848 novemberétől gyakorlatilag ez is lehetetlenné vált. Másodszor a hazai gyártás jöhetett szóba, harmadszor pedig a lakosságtól történő gyűjtés. Főleg ez a módszer okozta a fegyvertípusok hihetetlen mértékű növekedését, bár ezeket inkább a szabadcsapatok, vagy a nemzetőrség tagjai használták.

A császári-királyi hadsereg sorgyalogságánál rendszeresített és legnagyobb számban használt lőfegyver az 1842 M Augustin-rendszerű, elöltöltő gyutacsos gyalogsági puska volt. Ezt a puskát használta a legnagyobb számban a honvédsereg gyalogsága is.

- A fegyver kémiai gyújtású, tehát modern fegyvernek számított - ismerte el a történész. - A lőtávolságuk elméletileg 600-700 méterig terjedt, azonban 250 méteren túl az átütőképesség gyakorlatilag megszűnt. Ezt a kísérletek mellett a korabeli szabályzatok is igazolják, hiszen az első sortüzet a gyalogság csak az ellenfelet 300 lépésnyire (225 méterre) megközelítve adhatta le. A találati valószínűség azonban erről a távolságról még meglehetősen kicsi volt, a lövéseknek csak mintegy 30 százaléka érte a célfelületet. Ezek után aligha lehet csodálkozni azon, hogy a szuronyharc oktatását fontosabbnak tartották, mint a lövészetét, s az ütközeteket legtöbbször a szuronyrohamok döntötték el.

Nagy számban használták a honvédsereg gyalogságánál a korábbi kovás típusokat is, az 1798 M franciakovás rendszerű gyalogsági puskát. A lőfegyvereknél jóval kisebb, de nem elhanyagolható jelentőséggel bírtak a szablyák és a kardok. Ezeknek inkább a lovasságnál volt jelentőségük.

- A szabadságharc lovasságának megszervezésekor valamivel könnyebb helyzetben dolgozott a magyar hadvezetés, mint más fegyvernemek esetében - folytatta Kedves Gyula. - Itt volt a magyar legénységű alakulatok aránya a legnagyobb, s mivel gyorsan mozgó csapatokról volt szó, reális esélye maradt annak is, hogy az idegen tartományokban állomásozó alakulatok hazaszökjenek. Problémát jelentett, hogy ezek huszárok voltak, így a többi lovassági csapatnem 1848 őszén hiányzott. Elsősorban a nehézlovasság esetében okozott ez gondot, amit a harcok folyamán nem sikerült megoldani.

A lovasság - bár kétségtelenül háttérbe szorult a gyalogság mellett - Európában a napóleoni háborúkat követő évtizedekben a reneszánszát élte. A különleges feladatok végrehajtása mellett nekik esetenként csatadöntő szerep is jutott. A felderítés, a biztosítás, a portyázások mellett a rendfenntartás is rájuk maradt: az ilyen küldetések sokoldalú fegyverzetet kívántak.

- A főszerep már a lovasságnál is a tűzfegyvereknek jutott, de itt még jóval nagyobb jelentősége volt a szálfegyvereknek, amelyek jelentősége különösen a közelharc megvívásánál nőtt meg - mondta a kutató. - A legfontosabb lovassági tűzfegyver a karabély, a puskához hasonló felépítésű, de rövid csövű fegyver. Lőtávolságuk rövidebb csövük miatt kisebb volt, mint a puskáké, a hatásos lőtáv alig haladta meg az 50 métert. Általában csak az ellenséges arcvonal előtt 60-80 lépésre sütötték el őket, s a roham további részében már nem is használhatták a töltés körülményessége miatt, ami lovon ülve még nehezebbnek bizonyult, mint gyalog.

Emiatt kellett a lovasság számára még egy lőfegyvertípust rendszeresíteni, amit ráadásul kettesével használtak. Ezek voltak a pisztolyok.

- A karabélyt a bal vállon átvetett széles szíjon hordták a lovasok, a hátukra igazítva, a pisztolyokat a nyereg két oldalára szíjazott bőrtokokban tartották. A tölténytáskát szintén vállszíjjal látták el, s hasonlóan viselték, mint a karabély vállszíját, maga a táska a lovasok hátán feküdt.

A régi huszárezredek legénysége és a dzsidások 1824 M huszárszablyát használtak: a penge hossza 850 mm, szélessége 30-32 mm körül alakult, mindkét oldalán homorulattal, amely a közhiedelemmel ellentétben nem a vércsatorna szerepét látta el, hanem könnyebbé és rugalmasabbá tette a pengét.

- A hidegfegyverek különleges csoportját alkották az ulánusok által használt lándzsák vagy dzsidák, amelyeket szúrófegyverként alkalmaztak - zárta be a történelmi fegyverarzenált a szakértő.

Alapvetően két különböző lőfegyvert használtak abban az időben: a modern kémiai gyújtású, illetve a korábbi, elavultnak számító kovás szerkezetet. A különbség a két rendszer között a lőportöltet begyújtásának a módjában volt, hiszen ezek még elöltöltősen, fekete, más néven füstös lőporral működtek.

- Napóleon egyenesen tökéletes fegyvernek mondta a franciakovás szerkezetű szuronyos puskát, pedig ezek távol álltak ettől: 100 lövési kísérletből 75-80 volt sikeres, ami azt jelenti, hogy nagy átlagban minden negyedik-ötödik alkalommal csütörtököt mondott a fegyver, meglehetősen kellemetlen pillanatokat okozva ezzel kezelőjének. A fegyver megtöltése különben is nehézkes és lassú volt. Töltényként papírtöltést használtak, ami egy papírhengerbe csomagolt, előre kimért lőporból és ólomgolyóból állt.

Kedves Gyula részletezte, mit kellett tennie a katonának: először a papírhengert kellett feltépnie, ami általában úgy történt, hogy leharapta fogával a töltés alsó részét. Ezután a lőport a csőbe töltötte, majd a papír szolgált fojtásul. A töltővesszővel letolta a golyót és a fojtást egészen a csőfarban lévő lőportöltetig, majd néhány erőteljes ütéssel ledöngölte azt. Ezután lehetett felhúzni a kakast s vált a fegyver tűzkésszé. A franciakovás szerkezetnél a lőportöltet begyújtását a kovakő és acél összeütéséből keletkező szikra végezte a lőpor közvetítésével. Az égés a lyukon behatolva berobbantotta a lefojtott lőportöltetet, s a hirtelen kitáguló lőporgázok ereje röpítette ki a lövedéket.

- A kémiai gyújtású fegyverek sokkal ritkábban mondtak csütörtököt, 100 lövési kísérletből 92-98 sikeres volt - állította a történész. - A siker titka a csappantyú, vagy gyutacs, ami a kovakő és felporzó lőpor helyett a lőportöltet begyújtását végezte.

Abban az időben a legfontosabb fegyvernem a gyalogság: létszámát tekintve a legnagyobb, s tűzharcra és kézitusára, valamint támadásra és védelemre egyaránt alkalmas volt. Ezt a fegyvernemet lehetett a legolcsóbban megszervezni, így nem csodálható, hogy az 1848-49-es szabadságharc hadseregében még az átlagosnál is nagyobb súllyal szerepelt a gyalogság.

- A hadsereg fegyverrel való ellátására a meglévő, császári készletekből örökölt mellett három módon nyíIt lehetőség: először külföldről történt beszerzés. Ez viszonylag gyors, de rendkívül pénzigényes módszer volt, s miután a császári csapatok elszigetelték az országot a külvilágtól, 1848 novemberétől gyakorlatilag ez is lehetetlenné vált. Másodszor a hazai gyártás jöhetett szóba, harmadszor pedig a lakosságtól történő gyűjtés. Főleg ez a módszer okozta a fegyvertípusok hihetetlen mértékű növekedését, bár ezeket inkább a szabadcsapatok, vagy a nemzetőrség tagjai használták.

A császári-királyi hadsereg sorgyalogságánál rendszeresített és legnagyobb számban használt lőfegyver az 1842 M Augustin-rendszerű, elöltöltő gyutacsos gyalogsági puska volt. Ezt a puskát használta a legnagyobb számban a honvédsereg gyalogsága is.

- A fegyver kémiai gyújtású, tehát modern fegyvernek számított - ismerte el a történész. - A lőtávolságuk elméletileg 600-700 méterig terjedt, azonban 250 méteren túl az átütőképesség gyakorlatilag megszűnt. Ezt a kísérletek mellett a korabeli szabályzatok is igazolják, hiszen az első sortüzet a gyalogság csak az ellenfelet 300 lépésnyire (225 méterre) megközelítve adhatta le. A találati valószínűség azonban erről a távolságról még meglehetősen kicsi volt, a lövéseknek csak mintegy 30 százaléka érte a célfelületet. Ezek után aligha lehet csodálkozni azon, hogy a szuronyharc oktatását fontosabbnak tartották, mint a lövészetét, s az ütközeteket legtöbbször a szuronyrohamok döntötték el.

Nagy számban használták a honvédsereg gyalogságánál a korábbi kovás típusokat is, az 1798 M franciakovás rendszerű gyalogsági puskát. A lőfegyvereknél jóval kisebb, de nem elhanyagolható jelentőséggel bírtak a szablyák és a kardok. Ezeknek inkább a lovasságnál volt jelentőségük.

- A szabadságharc lovasságának megszervezésekor valamivel könnyebb helyzetben dolgozott a magyar hadvezetés, mint más fegyvernemek esetében - folytatta Kedves Gyula. - Itt volt a magyar legénységű alakulatok aránya a legnagyobb, s mivel gyorsan mozgó csapatokról volt szó, reális esélye maradt annak is, hogy az idegen tartományokban állomásozó alakulatok hazaszökjenek. Problémát jelentett, hogy ezek huszárok voltak, így a többi lovassági csapatnem 1848 őszén hiányzott. Elsősorban a nehézlovasság esetében okozott ez gondot, amit a harcok folyamán nem sikerült megoldani.

A lovasság - bár kétségtelenül háttérbe szorult a gyalogság mellett - Európában a napóleoni háborúkat követő évtizedekben a reneszánszát élte. A különleges feladatok végrehajtása mellett nekik esetenként csatadöntő szerep is jutott. A felderítés, a biztosítás, a portyázások mellett a rendfenntartás is rájuk maradt: az ilyen küldetések sokoldalú fegyverzetet kívántak.

- A főszerep már a lovasságnál is a tűzfegyvereknek jutott, de itt még jóval nagyobb jelentősége volt a szálfegyvereknek, amelyek jelentősége különösen a közelharc megvívásánál nőtt meg - mondta a kutató. - A legfontosabb lovassági tűzfegyver a karabély, a puskához hasonló felépítésű, de rövid csövű fegyver. Lőtávolságuk rövidebb csövük miatt kisebb volt, mint a puskáké, a hatásos lőtáv alig haladta meg az 50 métert. Általában csak az ellenséges arcvonal előtt 60-80 lépésre sütötték el őket, s a roham további részében már nem is használhatták a töltés körülményessége miatt, ami lovon ülve még nehezebbnek bizonyult, mint gyalog.

Emiatt kellett a lovasság számára még egy lőfegyvertípust rendszeresíteni, amit ráadásul kettesével használtak. Ezek voltak a pisztolyok.

- A karabélyt a bal vállon átvetett széles szíjon hordták a lovasok, a hátukra igazítva, a pisztolyokat a nyereg két oldalára szíjazott bőrtokokban tartották. A tölténytáskát szintén vállszíjjal látták el, s hasonlóan viselték, mint a karabély vállszíját, maga a táska a lovasok hátán feküdt.

A régi huszárezredek legénysége és a dzsidások 1824 M huszárszablyát használtak: a penge hossza 850 mm, szélessége 30-32 mm körül alakult, mindkét oldalán homorulattal, amely a közhiedelemmel ellentétben nem a vércsatorna szerepét látta el, hanem könnyebbé és rugalmasabbá tette a pengét.

- A hidegfegyverek különleges csoportját alkották az ulánusok által használt lándzsák vagy dzsidák, amelyeket szúrófegyverként alkalmaztak - zárta be a történelmi fegyverarzenált a szakértő.

Alapvetően két különböző lőfegyvert használtak abban az időben: a modern kémiai gyújtású, illetve a korábbi, elavultnak számító kovás szerkezetet. A különbség a két rendszer között a lőportöltet begyújtásának a módjában volt, hiszen ezek még elöltöltősen, fekete, más néven füstös lőporral működtek.

- Napóleon egyenesen tökéletes fegyvernek mondta a franciakovás szerkezetű szuronyos puskát, pedig ezek távol álltak ettől: 100 lövési kísérletből 75-80 volt sikeres, ami azt jelenti, hogy nagy átlagban minden negyedik-ötödik alkalommal csütörtököt mondott a fegyver, meglehetősen kellemetlen pillanatokat okozva ezzel kezelőjének. A fegyver megtöltése különben is nehézkes és lassú volt. Töltényként papírtöltést használtak, ami egy papírhengerbe csomagolt, előre kimért lőporból és ólomgolyóból állt.

Kedves Gyula részletezte, mit kellett tennie a katonának: először a papírhengert kellett feltépnie, ami általában úgy történt, hogy leharapta fogával a töltés alsó részét. Ezután a lőport a csőbe töltötte, majd a papír szolgált fojtásul. A töltővesszővel letolta a golyót és a fojtást egészen a csőfarban lévő lőportöltetig, majd néhány erőteljes ütéssel ledöngölte azt. Ezután lehetett felhúzni a kakast s vált a fegyver tűzkésszé. A franciakovás szerkezetnél a lőportöltet begyújtását a kovakő és acél összeütéséből keletkező szikra végezte a lőpor közvetítésével. Az égés a lyukon behatolva berobbantotta a lefojtott lőportöltetet, s a hirtelen kitáguló lőporgázok ereje röpítette ki a lövedéket.

- A kémiai gyújtású fegyverek sokkal ritkábban mondtak csütörtököt, 100 lövési kísérletből 92-98 sikeres volt - állította a történész. - A siker titka a csappantyú, vagy gyutacs, ami a kovakő és felporzó lőpor helyett a lőportöltet begyújtását végezte.

Abban az időben a legfontosabb fegyvernem a gyalogság: létszámát tekintve a legnagyobb, s tűzharcra és kézitusára, valamint támadásra és védelemre egyaránt alkalmas volt. Ezt a fegyvernemet lehetett a legolcsóbban megszervezni, így nem csodálható, hogy az 1848-49-es szabadságharc hadseregében még az átlagosnál is nagyobb súllyal szerepelt a gyalogság.

- A hadsereg fegyverrel való ellátására a meglévő, császári készletekből örökölt mellett három módon nyíIt lehetőség: először külföldről történt beszerzés. Ez viszonylag gyors, de rendkívül pénzigényes módszer volt, s miután a császári csapatok elszigetelték az országot a külvilágtól, 1848 novemberétől gyakorlatilag ez is lehetetlenné vált. Másodszor a hazai gyártás jöhetett szóba, harmadszor pedig a lakosságtól történő gyűjtés. Főleg ez a módszer okozta a fegyvertípusok hihetetlen mértékű növekedését, bár ezeket inkább a szabadcsapatok, vagy a nemzetőrség tagjai használták.

A császári-királyi hadsereg sorgyalogságánál rendszeresített és legnagyobb számban használt lőfegyver az 1842 M Augustin-rendszerű, elöltöltő gyutacsos gyalogsági puska volt. Ezt a puskát használta a legnagyobb számban a honvédsereg gyalogsága is.

- A fegyver kémiai gyújtású, tehát modern fegyvernek számított - ismerte el a történész. - A lőtávolságuk elméletileg 600-700 méterig terjedt, azonban 250 méteren túl az átütőképesség gyakorlatilag megszűnt. Ezt a kísérletek mellett a korabeli szabályzatok is igazolják, hiszen az első sortüzet a gyalogság csak az ellenfelet 300 lépésnyire (225 méterre) megközelítve adhatta le. A találati valószínűség azonban erről a távolságról még meglehetősen kicsi volt, a lövéseknek csak mintegy 30 százaléka érte a célfelületet. Ezek után aligha lehet csodálkozni azon, hogy a szuronyharc oktatását fontosabbnak tartották, mint a lövészetét, s az ütközeteket legtöbbször a szuronyrohamok döntötték el.

Nagy számban használták a honvédsereg gyalogságánál a korábbi kovás típusokat is, az 1798 M franciakovás rendszerű gyalogsági puskát. A lőfegyvereknél jóval kisebb, de nem elhanyagolható jelentőséggel bírtak a szablyák és a kardok. Ezeknek inkább a lovasságnál volt jelentőségük.

- A szabadságharc lovasságának megszervezésekor valamivel könnyebb helyzetben dolgozott a magyar hadvezetés, mint más fegyvernemek esetében - folytatta Kedves Gyula. - Itt volt a magyar legénységű alakulatok aránya a legnagyobb, s mivel gyorsan mozgó csapatokról volt szó, reális esélye maradt annak is, hogy az idegen tartományokban állomásozó alakulatok hazaszökjenek. Problémát jelentett, hogy ezek huszárok voltak, így a többi lovassági csapatnem 1848 őszén hiányzott. Elsősorban a nehézlovasság esetében okozott ez gondot, amit a harcok folyamán nem sikerült megoldani.

A lovasság - bár kétségtelenül háttérbe szorult a gyalogság mellett - Európában a napóleoni háborúkat követő évtizedekben a reneszánszát élte. A különleges feladatok végrehajtása mellett nekik esetenként csatadöntő szerep is jutott. A felderítés, a biztosítás, a portyázások mellett a rendfenntartás is rájuk maradt: az ilyen küldetések sokoldalú fegyverzetet kívántak.

- A főszerep már a lovasságnál is a tűzfegyvereknek jutott, de itt még jóval nagyobb jelentősége volt a szálfegyvereknek, amelyek jelentősége különösen a közelharc megvívásánál nőtt meg - mondta a kutató. - A legfontosabb lovassági tűzfegyver a karabély, a puskához hasonló felépítésű, de rövid csövű fegyver. Lőtávolságuk rövidebb csövük miatt kisebb volt, mint a puskáké, a hatásos lőtáv alig haladta meg az 50 métert. Általában csak az ellenséges arcvonal előtt 60-80 lépésre sütötték el őket, s a roham további részében már nem is használhatták a töltés körülményessége miatt, ami lovon ülve még nehezebbnek bizonyult, mint gyalog.

Emiatt kellett a lovasság számára még egy lőfegyvertípust rendszeresíteni, amit ráadásul kettesével használtak. Ezek voltak a pisztolyok.

- A karabélyt a bal vállon átvetett széles szíjon hordták a lovasok, a hátukra igazítva, a pisztolyokat a nyereg két oldalára szíjazott bőrtokokban tartották. A tölténytáskát szintén vállszíjjal látták el, s hasonlóan viselték, mint a karabély vállszíját, maga a táska a lovasok hátán feküdt.

A régi huszárezredek legénysége és a dzsidások 1824 M huszárszablyát használtak: a penge hossza 850 mm, szélessége 30-32 mm körül alakult, mindkét oldalán homorulattal, amely a közhiedelemmel ellentétben nem a vércsatorna szerepét látta el, hanem könnyebbé és rugalmasabbá tette a pengét.

- A hidegfegyverek különleges csoportját alkották az ulánusok által használt lándzsák vagy dzsidák, amelyeket szúrófegyverként alkalmaztak - zárta be a történelmi fegyverarzenált a szakértő.

- Napóleon egyenesen tökéletes fegyvernek mon