Braun Ervint, ha legyűri az öregség, Isten majd kirendel valakit

Braun Ervint akárhányszor láthatjuk kora reggel, napközben vagy este a nevét viselő kisteherautó volánjánál, vagy raklapokat húzkodva, rakodva. A dunaújvárosi baptista gyülekezet presbitere egy magánpékséget és bolthálózatot is üzemeltet, ily módon minden nap (vasárnap kivételével) hajnali 2 óra 45 perckor kel. Vasárnap 3 óra 20-kor. Ő nyitja az üzleteket, emellett kilenc idegen boltnak teríti az árut (nem csak a péktermékeket), majd megnézi a pékséget, ami családi háza alatt működik: nincs-e csúszás, valamilyen minőségi probléma, szállítási fennakadás? Ezután átveszi a napi szállításokkal beérkező árut, intézi a beszerzéseket. Egy pihenője van napközben: délután fél négytől ötig, akkor bevallottan szundikál egy keveset, különben aligha bírná a megterhelést. Este eligazítja a pékeket, akik jönnek éjjelre dolgozni, majd ismét ő zárja a boltokat, hazaviszi a személyzetet. Este 8 körül ér haza, lepakol, elintézi a számlákat, általában fél kilenc, kilenc óra között veszi célba az otthonát. Legkésőbb tízkor már alszik, hiszen hajnali 2.45-kor ismét csörög az óra…

Nem működne nélküle a templom

Ha nappal mégis akadna egy kis szabadideje, akkor máris indul a Petőfi utcai baptista templomhoz. Nem csak presbitere a baptista közösségnek, vagyis olyan felszentelt, bár teológiai diplomával nem, de Biblia-iskolai végzettséggel rendelkező vezetője, aki az esketéstől a temetésig, a kereszteléstől az igehirdetésig minden egyházi feladatot elvégezhet, hanem gondnoka is a templomnak. Értsd: ha kell, füvet nyír, havat takarít, kerítést javít, fűtést szerel. Kívülállóként is könnyű megállapítani, hogy ez a templom aligha működne nélküle. S aligha állna nélküle.

Hosszú volt az út, amíg a kondorosi baptista földműves családba született fiú a dunaújvárosi gyülekezet elismert szellemi vezetője, templomuk építője lett.

Az idősebb Braun jöjjön vissza

Édesapja négygyerekes családfőként fűtött üvegházakban termelte a paprikát, paradicsomot a békési községben, emellett állatokat: pulykát, libát, tyúkot is tenyésztettek háztartásbeli feleségével. Így legalább tudta, mit kell tennie a helybéli, Magvető néven megalakult termelőszövetkezet elnökeként. Nem csoda, hogy sikerre vezette a tsz-t, mint ahogy az sem csoda, hogy megirigyelték tőle ezt a sikert, és arra hivatkozva, hogy nem párttag, leváltották az elnökségből. Hogyan is lett volna párttag, hívő baptistaként? Akkor a Braun család még a községből is elköltözött, egészen a Pest megyei Ócsáig mentek. Messze, de nem sokáig: egy év múlva küldöttség ment utánuk a faluból, hogy az idősebb Braun jöjjön vissza, legyen mégis tsz-elnök, újra, mert távollétében szétlopták, szétzüllesztették a közöst.

Lakatosként került a városba

Visszament. Már éppen egyenesbe hozta ismét az időközben Leninre keresztelt szövetkezetet, amikor fájdalmasan fiatalon, mindössze negyvennégy évesen megölte egy hibás, szétrobbanó gép darabja.

Braun Ervin három testvére közül már egyik sem él Kondoroson, s mezőgazdasággal sem foglalkoznak. Belőle is lakatos lett, így került Dunaújvárosba is, 18 esztendősen, 1973-ban. A nagy építő vállalatnál, a 26. ÁÉV-nél dolgozott, könnyűacél-szerkezeteket szerelt, például az egykori székesfehérvári Hotel Alba Regia homlokzatát.

Baptista, azaz bemerítő

Akkoriban még nem volt a baptista egyház tagja, hiába született erős hitű családba. A baptista egyház (amely a reformáció során létrejött, protestáns alapelveket követő, keresztény ébredési, megújulási mozgalom, s amelynek első hívei a XVII. században Svájcból, a vallási türelmetlenség elől menekülve érkeztek hozzánk), ragaszkodik ahhoz a bibliai hitvalláshoz, amely szerint csak olyan személy keresztelkedhet meg, teljes víz alá merítkezéssel, aki felnőttkorban tesz tanúbizonyságot Istenről. Innen kapta a mozgalom az újszövetségi görög nyelvből eredő nevét is: baptista = bemerítő. Braun Ervin most azt mondja: hiába, hogy hazamenve Kondorosra mindig a baptista közösségbe vezetett az első útja, itt beszippantotta őt egy másfajta, világi élet. Volt olyan évtizede, amikor Istentől távol élt, bár valahol mélyen, belül mindig vágyakozott a gyülekezetbe.

Tanulságos időszak volt

Harmincnégy éves, nős, kétgyerekes férfi volt már, amikor a baptistákra annyira jellemző módon, minden látványos ceremónia nélkül megmerítkezett egy kiskőrösi templomban.

Akkoriban csak néhány baptista élt Dunaújvárosban, akik egy családi háznál jöttek össze istentiszteletekre. Később az óvárosi Kultúr közben alakítottak ki egy gyülekezeti helyet, ugyancsak egy magánháznál, majd a pentelei szociális otthonban lettek albérlők: szombaton délután, illetve vasárnap délelőtt és délután bérelték ki az épület napközijét egy-egy órára.

Tanulságos időszak volt. Mivel nemcsak idős emberek voltak ott, hanem a szociális étkezésre betérő, többet talán soha nem látott rászorulók is, soha nem lehettek biztosak abban, hogy amit letettek, azt később is ott találják-e? Tűnt el ott Bibliájuk, ami nem is lett volna nagy baj, ha olvasni vitte volna az illető, még egy másikat is adnak neki akkor, csakhogy: becserélték a közeli kocsmában egy korsó sörre. Ahogyan kabátot is vittek oda tőlük, ugyancsak italért.

Kenyér és munka 

Braun Ervin sajátos viszonyban áll az adományozással. Szívéből adna, akár erején felül is, csakhogy ő és társai a gyülekezetben annyi pofont kaptak emiatt az élettől, hogy lassanként megkopott a bizalmuk a kéregetőkben. Aki ruháért jött, még aznap délután a piacon árulta az adományba kapott kabátot, pulóvert, cipőt. Aki kenyeret kért a pékségből, éhező, szegény nagycsaládjának, előbb egy szatyorral vitt, később kettővel, majd hárommal, végül a tizennégy éves fiával jött, cigarettázva. Nem kapott többet, csak egy jó tanácsot: szokjon le a cigarettáról, s lesz pénze kenyérre. Aki pénzt kér tőle, annak már azt mondja: mindig elkél a munkáskéz a pékségben, reggel hatra várja, rendesen megfizeti a munkáját. Még soha, senki nem kereste meg munkáért...

Klasszikusnak mondható történet, amikor a hajléktalanszállóról felvett egy fiatal sofőrt. Ám amikor annak kereket kellett cserélnie az autón, az illető kifakadt: összepiszkolta a kezét, és ilyen már évek óta nem fordult elő vele, felmond!

Száz szónak is egy a vége: nem volt jó albérletben lennie a gyülekezetnek. Akkor, tizenhat évvel ezelőtt merült fel először a gondolat, hogy templomot építsenek.

Tetszetősen rendbe rakott templom

Dunaújvárosban talán ötven baptista él, közülük harminc-negyvenen vannak ott egy-egy istentiszteleten, nagy, ünnepi alkalmakkor, mint egy bemerítkezés, legfeljebb százan jönnek össze.

Templomot építeni, itt, velük, szinte lehetetlennek tűnt.

Tanulságos a magamfajta kicsinyhitűeknek elmenni időnként a Petőfi utca, Venyimi út sarkára, egy ugrásnyira a ­nagyáruháztól.

Ott áll a kicsiny, de szép baptista templom, immár tetszetősen rendbe rakott, a hívek gyermekeinek, unokáinak szolgáló játszótérrel ékes udvarral, ahonnan ugyan a múlt karácsony előtti napokban derékban kifűrészeltek egy fenyőfát, karácsonyfának (a templom kertjéből...!), de mégis, az egész épület remekül példázza a hit törhetetlen erejét.

Kötelességének érezte 

Braun Ervin azt mondja: nemcsak dunaújvárosi baptisták adták össze, amit csak tudtak, hanem az ország minden részéből jöttek adományok a templomukra hittestvéreiktől. Aki mást nem tudott adni, a munkaerejét adta: eljött az építkezésre. A nyílászárókat ingyen kapták egy szakembertől. A legtöbbet mégis maga Braun presbiter tette a templomba, aki azonban nem sajnálja ezt: Isten megadta neki, hogy rengeteg munkával bár, de az átlagosnál több pénzt keressen, kötelességének érezte tehát, hogy valamennyit vissza is adjon Istennek. Azt kérdezem tőle, hogy mi lesz, amikor majd legyűri az öregség? Ki fogja gondozni a templomot, a hívőket, a hitet?

Készen áll a válasszal: Isten majd kirendel valakit.