Márkaneve: Az élet szép!

Belépett, hogy közelebbről is meggyőződjön annak kellemes tapintásáról, szakszerű eldolgozásáról. A többi darab szabásmintái is különlegesnek számítottak, így az eladót faggatni kezdte azok eredetéről. Közben arra gondolt, hogy a hazai tervezőcsapat ügyes marketingfogással, némi áthallással hívja magára a figyelmet a „Je suis belle” szépségről árulkodó, a viselőinek szépülést ígérő sajátmárkás termékeire. Elsőre sikerült is összekevernie egy másik butik plakátján szemrevételezett C’ est Beau la Vie! eredeti francia kollekcióval.

Belép a boltba Emma, régi ismerős, és a készlet nézegetése közben halkan megsúgja Mártinak, hogy ő többnyire szezonváltáskor vásárol, nála fő szempont, hogy amit vesz, az jó minőségű legyen. A dizájner-holmit, az ára miatt, nem engedheti meg magának. Kati, az eladó csöppet sem tolakodóan hozzáteszi: „Idehaza megjelent az a generáció, amelyik érdeklődik az újszerű, egyedi ruhák iránt. Nagyon jól tudják, hogy a fővárosban kapható, exkluzív nyugati márka is csak tömegtermék, hiszen Kínában gyártják, több ezer készül azokból. Amíg a fiatalokat a márkamánia szédíti, a vásárlók többsége elsőként az árcédulát nézi.”

Eszterből kikívánkozott, hogy „állítólag, a divatot kizárólag a világ gazdasági helyzete szabja meg. Az iparág nyersanyagkészletein múlik, melyik anyag lesz trendi. Sőt, még a divatszínek is ettől függnek, mert bizonyos színek csak drága természetes festékkel festhetők.” Emma ezt cáfolta, mert ő pedig úgy tudja, hogy pszichológusok bevonásával, a lélektanra alapozva, a Párizsban székelő nemzetközi színbizottság dönt a divat színeiről.

„Valaha mienk volt a négy hazai ruhagyár egyike, fővárosi központtal, hat vidéki telephellyel”- meséli a már előttük érkezett Erzsébet, a Berwin Ruhagyár egykori szalagvezetője, aki férfiszabóként kezdte pályáját, még a hatvanas években. „Az 1970-es években a mai mennyiség tízszeresét gyártottuk, magyar meg szovjet piacra. Akárcsak a Május 1. vagy a Vörös Október Ruhagyárban, rövidebb nevén a VOR-ban, itt is csupán öt-hatféle modell készült, az viszont tízezres tételekben. Az alapanyag főként a Szovjetunióból érkezett, de idehaza is működtek még szövetgyárak.”

Kati édesapja is a VOR-ban dolgozott, a családjukat érintették a változások, ezért egyetértően bólogatott: „A ruhagyárakat privatizálták, a létszámot leépítették. Akadt olyan varrónő, aki a legjobb munkaerők közé tartozott, s ma a piacon árulja portékáit, egyebek között a mézüket. A butikos korszak addig nem látott változatosságot hozott, egy ideig sokan a kezük alá dolgoztak, varrtak. A hazai gyártásra végül a beözönlő kínai áru mérte a legnagyobb csapást. Miután a ruhákat vámmentesen hozták be, az áraikkal nem lehetett versenyezni.”

„Láttam én már kínai ruházati üzletet megszűnni” – tett igazságot Emma a beszélgetést lezárva. Illendően elköszönt, és továbbsétált az üzletsoron nyílt, Rouge márkákat árusító üzletbe. Mivel a lángoló vörös ismét hódít, a szivárvány első árnyalatára, az élet színére koncentrált a sztenderekre kifüggesztett portékák között lapozgatva.