A csendőr pertu és egyebek

A résztvevők egykoron vezető beosztású emberek, akik ma már nosztalgiával gondolnak a múltra. Tóni bográcsban főzött kiváló marhapörköltjének jóízű elfogyasztása után felélénkült a társaság, kisebb csoportokban beszélgettek, az időnkénti helycserékkel váltakoztak a témák: meghiúsult kinevezésekről, emlékezetes történetekről, élőkről és eltávozottakról, unokákról és betegségekről.

Eszter ide-oda tekingetett, végül odaült egykori feletteseihez, s szeretettel a hangjában, üdvözölte őket egy határozott „Sziasztok!”-kal”, és azonnal bekapcsolódott a beszélgetésbe. Csöppet sem volt zavarban, annak ellenére, hogy a többieket nem ismerte, de Péter és András közelsége magabiztossá tette. A vele szemben ülő férfi nem sokat teketóriázva, „letegezte”, amin meg is lepődött, de úgy tett, mintha ez a közvetlenség a világ legtermészetesebb dolga lenne.

Mégis ott motoszkált a fejében, hogy vajon mi lehet az oka a másik felbátorodásának? Elsőre arra gondolt, hogy bizonyára ezzel adta tudtára, hogy „Te is a csapat tagja vagy!”

A késő délutánba nyúló program végén Eszter illendően elbúcsúzott Szabó úrtól és a többiektől, régi és új ismerősöktől egy „Viszontlátásra!” köszönéssel. És valóban, hamarosan ismét találkoznak, lesz, aki már többet nem jön közéjük, mert esküdt ellensége is jelen volt a találkozón, de lesz olyan is, aki a következő alkalommal csatlakozik a megalakult Szenior klubhoz.

Eszter hazafelé menet fejtette meg az ominózus tegezés okát. Rájött, hol hibázott. Amikor odaült az urakhoz, Andrást és Pétert tegezve üdvözölt, de illő lett volna a többieket egy „Jó napot kívánok!-kal köszönteni. Ezáltal tisztázódott volna a viszonyuk, s nem fordulhatott volna elő az, hogy a jóval fiatalabb nőt, fura mód, letegezi az – egészen addig a napig – ismeretlen idősebb férfi.

Este a zene világnapja alkalmából rendezett hangverseny után Eszter elmesélte Ritának és Lászlónak a történteket. Rita úgy véli, a magázódás társadalmi leértékelődésének oka a tegeződés divatossá válása. Pedig, ha általános lenne, akkor az egyet jelentene annak egységes alkalmazásával, de nálunk leginkább az összevisszaság a jellemző. Lászlónak erről jutott eszébe, hogy régen a gyerekek magázták a szüleiket, ma még a nagyszülőket is tegezik. Megtörténik, hogy az unokák tegezik a nagymamát és a nagypapát, a szülők pedig magázzák. Manapság természetesnek tartjuk, hogy a házastársak tegezik egymást, régen viszont gyakorta magázódva társalogtak.

Falun szokás volt, hogy az asszony magázta a férjét, az pedig, tegezte őt. Elterjedt a „Fiam!” megszólítás is. Ma már a tegezésnek tiszteletadó formái is lehetnek, úgy, mint „Légy szíves, Gyula bácsi!” Udvaris formának számít a „tetszikelés”.

Rita a még mindig tapasztalható „csendőr-pertuval” hozakodott elő. Az 1920-30-as évektől a csendőrök ezzel adták a civilek tudtára fölérendeltségüket.

Egészen a 16. századig általános volt a tegezés, tegezte a földesúr a szolgáját, de a szolga is az urát. Fokozatosan alakultak ki az udvarias tegezés különböző módozatai. Tiszteletadó kifejezésekkel szólították meg a másikat: „Te, Kegyelmed!”, „Ti, Nagyságotok!” Ezekből egyszerűsödtek a „Kelmed” és „Kend” alakok. Széchenyi István érdemei közé sorolják az „Ön” névmás elterjesztését az udvarias magázás formájaként.