Pálmai Ottó a kezdetekről, a szakma szeretetéről, hibákról és eredményekről az állami kitüntetés kapcsán

– Megdöbbentem azon, mennyien gratuláltak, az üzeneteimet még végig sem tudtam olvasni. Az elismerésekből azt szűrtem le, a legtöbben azt gondolják, ez így rendben van, megérdemelted. Büszke vagyok a kollégáimra, valamennyien nagy tudású, értékes emberek, nélkülük nem ment volna úgy a munka, hogy ilyen módon „észrevegyenek". Idén hatvan éves az intézményünk, szeptember 10-én lesz egy szakmai ünnepi rendezvény Velencén – így beszélt a kitüntetés fogadtatásáról Pálmai Ottó. Akit arra kértem, a sok szakmai interjú írás után beszéljen az életéről.

– Sümegtől nem messze, egy kis faluban laktunk. Hetedikes voltam, amikor édesapám azt mondta, jobb lenne, ha beköltöznénk egy városba. Keszthelyen volt ismerősünk, ott vettek a szüleim házat. Veszprémbe kerültem vegyipari technikumba, aztán ismét édesapám befolyásolta az életemet, amikor javaslatot tett: menjek vissza, mert az egyetemen indul agrárkémiai szak. Gyerekkoromban nyáron a teheneket őriztem, jártam a szőlőbe és a mezőre kapálni, nem volt idegen számomra az agrárium. Érdekelt, belevágtam: akkor kezdődött a mezőgazdasági kemizálás, és ez remek lehetőségeket adott. Sokáig emlegették az első agrárkémiai évfolyamokat, annyira jó csapat voltunk. A diplomamunkámban már szerepelt növényvédelem és talajtan is.

Ismerőse javaslatára a Dunántúli Talajjavító Vállalathoz került, többnyire talajjavítással, műtrágyázási szaktanácsadással foglalkozott. Egy év múlva felkérésre – nem kis hezitálás után – távozott a MÉM Növényvédelmi és Agrokémiai Központjához Budapestre, ahol szintén tápanyag-utánpótlási, trágyázási témákkal foglalkozott. Igaz, hogy érdekelte az ottani munka és mindenkit megismert, aki számított a szakmában, de utált Budapesten élni.

– Amikor egy év múlva Velencére hívtak, arra gondoltam, már közelebb leszek Keszthelyhez. De aztán gyorsan komoly feladatokat kaptam. Közben, ha nehezen is, de 1981-ben kiengedtek az Egyesült Államokba, Oregonba dolgozni: a minisztérium kapcsolatban volt az ottani farmerszövetséggel. Egy gyümölcstermesztő farmon végeztem fizikai munkát, mindent, amit kellett. Gyümölcsszedéskor a mexikóiak szedték a terményt, én meg traktorral hordtam a ládákat. A szabadidőmet pedig utazással töltöttem.

Nagyon szép volt Amerika, jól éreztem magam, de ha nekem azt mondják a hazautazás előtti napon, hogy nem jöhetek, talán embert is ölök. A tapasztalatok? Célirányosan, komoly szakmai háttérrel csináltak mindent. Azóta eltelt harminc év, de szerintem hazánkban a kisebb területeken gazdálkodók most sem jutnak annyi információhoz, mint amennyihez már akkor Amerikában jutottak a farmerek. Miután hazatértem, a következő évben kineveztek a megye agrokémiai főmérnökének.

Az akkori termelőszövetkezeteknek, állami gazdaságoknak tápanyag gazdálkodási szaktanácsot adtak, és már a nyolcvanas évek közepén ezt kiegészítették tápanyagmérleggel, majd mikroelem-javaslatokat is készítettek.

– Meglehetősen egyedülálló, magas szakmai színvonalú munka folyt. De a rendszerváltáskor minden megváltozott, a termőföldek szétaprózódásával sok minden értéktelenné vált. Nem az volt a probléma, hogy a földet kiosztották, hiszen jogos tulajdonukat kapták vissza az emberek és a családok, hanem az, hogy teljesen képzetlen embereket beszéltek rá a gazdálkodásra. Az ipari munkanélküliséget a mezőgazdasággal próbálták „felszívatni", de ez nem volt szakmailag megalapozva. Valaki válaszoljon nekem arra: a mindenkori kormányokat mi akadályozta meg abban, hogy a gazdákat információhoz juttassa és képezze?

Dániában ha valakinek nincs négy éves mezőgazdasági iskolája, az nem gazdálkodhat még a saját földjén sem és minden télen beülnek két hétre a népfőiskola padjaiba a legfrissebb információkért. Ezt nem nyűgként és kötelezettségként élik meg, mert pontosan tudják, hogy olyan információkat hallanak, amivel hatékonyabban tudnak mezőgazdasági termelést folytatni. A mai világban borzalmasan fontos, hogy a gazdálkodók napi információkkal rendelkezzenek.

Keszthelyen doktorált 1988-ban, Fejér megye talajainak mikroelem-ellátottsága, annak hatása a növénytermesztésre: ez volt a téma. Sokat járt külföldre, sokat írt, konferenciákat szervezett, ő maga is előadott sokszor. Aztán jöttek az elismerések: 2001-ben kitüntetés az akkori környezetvédelmi minisztertől, 2004-ben az agrárminisztertől, 2008-ban a honvédelmi minisztertől, ugyanebben az évben Széchenyi Viktor Díj a megyei közgyűléstől. Közben Keszthelyen 2003-ban egyetemi docens lett.

Sokat dolgozik, mindig kedvét leli a munkában, amit kevés szabadidejében szőlőtermesztéssel egészít ki. Bőven van társadalmi megbízatása, tizenkét szakmai szervezetben dolgozik, néhánynak vezetője is. Keszthelyen a Georgikon Alapítvány elnöke, amely fiatal kutatókat, oktatókat és szerény anyagi körülmények között élő hallgatókat támogat, különböző akadémiai bizottságoknak tagja. Jelenlegi pozíciójában 1992-től dolgozik: a velencei az ország legnagyobb növény és talajvédelmi intézménye, kiválóan felkészült kollégákkal, számos nemzetközi kapcsolattal. Korábban a szakmai és a hatósági munka mellett rengeteg szolgáltatási feladatot is végeztek, egyetemekkel és kutatóintézetekkel igen sok pályázatban vettek részt.

Ez hazánk nagy esélye lehet

Pálmai Ottó beszélgetésünk végén, befejezésként az elhangzottakhoz még hozzátette: a magyar agráriumnak azért lenne különleges helye és szerepe az Európai Unióban, mert addig, amíg a Föld „szilárd" részén csak 11 százalék a termőföld aránya, és ez a csatlakozásunk előtti tizenöt EU-tagország átlagában 30 százalék körül van, addig nálunk ez az arány 60 százalék fölötti. A szakember meggyőződéssel állítja, hogy ez a lehetőség óriási, ami még mindig kihasználatlan.