Eltűnt a száz arany!

Nem az említett opusok komolyságával, megszenvedettségével van gondom. A sírt körülállók meghatottsága tényleg belülről fakad, a szimbólumok fénylenek a csókoktól. A csalódottság igazi, a harag céklaszíne és az elmúlás avarszaga nemkülönben. Mégis magánörömű költészet ez. A meghosszabbított hetvenes évek hetvenkedése . És most hadd legyek alpári: hogyan képzeli Gáspár László vagy László Zsolt egy egész ország gerincének a kiegyenesítését, amikor - hiszek önostorozó vallomásaiknak - saját, kéznél lévő ügyeikben is gyámoltalanok? (Bobory Zoltánt a feltételezett Gondviselés mentesíti a paradoxon végiggondolása alól...)

A nemzetfelelős irodalom utóvédharcokat folytat. Minden kiadványa Zrínyi kirohanásával ér fel. Ám kézen-közön eltűnt az a 100 arany, amelyet a kapun kirontó szigetvári hős a dolmányába tett. Hóhérának szánta, hogy tudja: Zrínyi nagyúr volt. Azóta főhivatású szépíróink nem az ország szétrohadásán rugóznak, hanem az olvasók elvesztése miatti aggodalom sápasztja őket. (Miért, van összefüggés?!...) Erősödik az újnépiesség irányvonala. Népen viszont nem a reformkori nemzetet, hanem a tömegtársadalom makro-csoportjait értik. Eszközeik a nyelvjáték, az exkluzivitás látszatába csomagolt vicc, s mindaz, ami a média-színvonalból kikecmeregni akaróknak egy tarka, sűrűn fogazott, vidámra festett létrát kínál (Varró, Szilágyi, Térey stb.). Fehérváron csak Balajthy Ferenc tartozik ide egy-két kísérletével, bár esetében nem a rafinált alulstilizáltság trükkjei, hanem a (fura) gyerekversek felől érkezettség hatástényezői működnek. De lássuk a beígért könyveket!

Bobory fárasztó olvasmány. Allúzióként felfedezhető a verseiben Ady, József Attila, Pilinszky, Arany, Illyés. A maradék szövegben lakozhat a lírai én (Bobory Zoltán?) maga. Kár, hogy nincs nyelvileg és képileg erős kötésű költészete, és rájátszani sem mer a karakter-hiányra. A kötet utószavában Szakolczay Lajos három hangot és három témát azonosít: patetikus, groteszk, zsolozsmázó, illetve természet, politika és család. Ezek permutálódnak a Vonókéssel eleven fát lapjain. Bobory versírói működésének én két nagy szervi hibáját látom. Az egyik, hogy személyi-eszmei elköteleződései elszegényítik a szimbólumrendszerét. Úgy is mondhatnám: vékony a szótára. A másik (s ez a súlyosabb), hogy az irodalmilag létrehozandó alternatív világoknak tisztázatlan a viszonya a belső szükségként rögzített transzcendenciához. Egyszerűbben szólva: Boboryt érezhetően nyomasztja, hogy nincs minden vershez isteni felhatalmazása. Végezetül: Gergely fia és barátai biztosan olvasták az Uzsoki őriző című szöveget. Én megijedtem. Holott Sándor Gyurinál még nevettem. (Fiatalok! Mielőtt átadjuk a stafétabotot: még tartjuk egy kicsit! )

Gáspár László mestere a lelki meztelenkedésnek, de mindig ugyanarra a muzsikára vetkőzik. Formailag pontosabb, mint korábbi köteteiben (azokat, s most ezt is végigelemeztem), ugyanakkor nem tágít a 8, 9, 10, 11 szótagos, asszonáncos rímelésű jambikus soroktól. Hát, jó... Az évek nem hoztak változást: még mindig csúnya, öreg, szegény és önérzetes. Nem is értem, miért nem jön el a királylány! Aki kedveli Ladányi költészetét, az hallja Gáspárban továbbrezegni az élhettem volna gyönyörűen önvádját, és az aktuális elvtársakkal szembeni ellenszenvet. Boldogtalansága valószínűleg tartós ihletforrása marad. Így járnak mindazok, akik lesz...ják Epiktétosz tanácsát, miszerint csak arra vágyakozhatunk, aminek a megszerzése a hatalmunkban áll (belső béke, szellemi kiválóság, a világgal rendbe jönni tudó lélek). Az effajta sztoicizmus híján váltogatják egymást lírájában az élethabzsolás fantáziaképei, az agitátor-duzzogás és az önostorozó szenvedély strófái. (A borító kitűnő; arra viszont figyelni kellett volna, hogy ugyanaz a vers ne szerepeljen kétszer a kötetben - 72. és 148. oldal.)

László Zsolt rátalált az ars poeticának is remek metaforára: vadszilva. Ami kötetének címében (Vidéki pegazus) szókapcsolat, az a vadszilvában egyetlen kép. Nagy kedvem volna sorra venni a verseit, de e helyett (és e helyütt) a kötet alapproblémáját elemzem. A fő gond - s ez a szerkesztő munkáját is megnehezítette, olyannyira, hogy egy formai-tematikai császármetszésen kívül egyebet nem tehetett -, hogy hamarabb látott napvilágot, mint kellett volna. Nincs kész! Mert ugyebár itten egy lírai napló kerekedik, amely végzetesen ki van szolgáltatva az őt tápláló életanyagnak. Amely, ha nem teljesedik mondható történetté, nem tisztul le lírai (esztétikailag kifinomult) módon, akkor a diadalmas lélektani realizmuson és a kibeszélés terápikus jóérzésén túl nem képződik meg a Mű. A bevégzetlenség (szigorúbban: kiérleletlenség) olyan hamis beállításokat szül, mint például A tündérek álma túlértékelése. Ebben a versben a gondokat elsimítani nem tudó, a töprengésben, racionalitásban mélyen csalódott én adja át magát a nyelvi dadogás sámánisztikus hangulatának - a kötet egészének szövegvilágát átható következmények nélkül. A szerelem múltának nincs ésszerű magyarázata. De ez nem a szellem korlátozottságát, hanem az okokat mániákusan firtató intellektus gyengeségét bizonyítja. A másik necces vers, a Két fiú Alba Regiából. A nő elvesztésekor támadt érzelmi hiányt a mítosz tölti ki. Így kerül szembe a felmagasztosított (konkrét) város a gyűlöletes megapolisszal. Illetve pont az zavaró, hogy nem zárják ki egymást, sőt, a költőileg jobban sárba rántott Város érdekesebb, mint az útikönyv-közhelyekkel magasztalt Székesfehérvár. A kötet egészéről szerzett benyomásom az, hogy László Zsolt elébe vágott saját (költői) sorsának. Kívánom, tartsa meg őt nyergében Bellerophontész lova, hogy újabb verseiből ne az Aléion völgyében való bolyongásairól értesüljünk! (A könyv formátuma kellemes, a papír igényes; a betűtípus rosszul megválasztott, az illusztrációk nem ütik meg a közölhetőség mértékét.)

Miért maradt bennem (néha ásító) hiányérzet Bobory, Gáspár és László Zsolt könyvét olvasván? Miért kockáztattam meg recenzióm bevezetőjében, hogy érdektelennek (és nem értéktelennek) tartom költői iparkodásukat? Csoóri Sándor A panaszos hangról című esszéjében (a sznobok csak azt a passzusát szokták emlegetni, hogy az ÉS szellemi életünk könnyűlovassági apja ) a megromlott közérzet kérdéseire az alábbi választ adta: Íróként s olvasóként is aggódva figyelem a mai magyar irodalom égalját: közeledik-e valamiféle változás? Íródik-e könyv, szerkesztődik-e folyóirat, amely az igazság raktárra való termelésén túl megvillant valami egyebet is? (...)

A saját keserű levében forgó irodalomnak a siránkozásokon s a botrányos leltárkészítéseken túl meg kell tanulnia föllázadni a cselekvés jogáért küzdő élet nevében.

Az ember egy módon használhat a világnak, ha rendbe jön önmagával - tanúsítja egy élet bölcsességével Németh László. Nem az élő (és holt) klasszikus tekintélyével akarom lebunkózni a ma küzdőit, de ez a régi olvasmány még mindig kellő vitaalapot szolgáltathat helyzetmegítélésünk érzékenységét, s főleg őszinteségét illetően.A sírt körülállók meghatottsága tényleg belülről fakad. A csalódottság igazi, a harag céklaszíne és az elmúlás avarszaga nemkülönben.