Öt évtizede van a kézilabdában, de esze ágában sincs a nyugdíj

A mesterrel a klub 2000-ben szerzett bajnoki aranyérme alkalmából rendezett összejövetelen beszélgettünk, amelyre meghívták mindazokat, akik a másfél évtizedes sikerkorszak részesei voltak, előtte és utána is.

A történelmi elsőséget ugyan Skaliczki László vezetésével érte el a gárda, de Kolics János alapozta meg a sikert, hiszen előtte három szezonon keresztül ezüstérmet szerzett a csapattal. Aztán később még háromszor vállalt szerepet edzőként, ami három bronzéremmel zárult.

– Nagyon örülök, hogy létrejött ez az esemény, amire boldogan jöttem. Az este során végig vonult bennem az a kézilabdás-korszak, ami a hetvenes években kezdődött a Dunaújvárosi Kohászban, amikor még játékosként az első NB I-es feljutást elértük 1980-ban. Annak az időszaknak a nagy eredménye az volt, hogy szinte csak saját nevelésű játékosokból sikerült Komáromi Ákosnak kinevelni azt a gárdát, ami az élvonalig menetelt. Igaz, nem tudtunk hosszabb távon ott ragadni még, de ez akkor fontos momentum volt a sportág helyi történetében. Miután huszonhat évesen felhagytam az élvonalbeli játékkal, a vállalkozásaimmal kezdtem foglalkozni, mert akkor ebből nem lehetett megélni. Közben már főiskolás koromban megszereztem az edzői végzettséget, egy sikeres dunaföldvári kitérő után visszatértem Dunaújvárosba, és nagyon örülök, hogy a Dunaferr fényes korszakának is részese lehettem. Voltam vezető- és utánpótlás-edző, szakosztályvezető. Mikor milyen posztra kellettem, akkor Bene Gyula oda helyezett, és minden pozíciómban próbáltam segíteni a kézilabdát – mesélte.

Az első érmekkel kitaposták az utat a bajnoki címhez

Kolics nagyon nagy eredménynek tartja, hogy 1996/97-ben vele szerezte a férfiszak­ág első dobogós helyét az NB I-ben, különösen, hogy az 1994-es kiesést követően 1995-ben ismét a másodosztályból verekedte magát vissza a klub a legjobbak közé. Akkor Kajcsa Andrással az addigi legjobb eredményt elérve hatodikak lettek, majd a következő szezonra már az ő kezében volt a karmesteri pálca, s egyből második helyre vezényelte gárdáját. Aztán utána még kétszer.

– Azért is vagyok büszke erre a három második helyre, mert ezt a sikert gyengébb játék­erőt képviselő csapattal sikerült elérni, és bizony húzogattuk a Veszprém bajuszát, sőt az ezüstös korszakban is volt, hogy simán legyőztük, azaz ki is húztunk belőle egy-egy szálat. Nagyon jó volt, nagyon kellemes érzés feleleveníteni azokat a sportemlékeket, ami erre a másfél évtizedre összeköti ezt a hatvan embert, akik mind meghatározói voltak a magyar kézilabdának és több ezer válogatottságot számoltak összesen – tette hozzá.

Arra felvetésre, nincs-e hiány­érzete amiért az aranyérmet nem vele sikerült megszerezni, egyből rávágta, egyáltalán:

– Abszolút nincs bennem ez, meggyőződésem a második helyeink nélkül nem lett volna arany sem, mi azt az utat kitapostuk, karrierem legmagasabban jegyzett időszaka alatt. Azt tudomásul kell venni mindenkor, az edző személye, a játékosállomány folyamatos változáson megy keresztül. Akkor új tréner jött, erősebb csapatot hoztak össze, így sikerült a győzelem, aminek az alapjait letettük, így magaménak is érzem a bajnoki címet.

A mester hangsúlyozta, azokra kell a legbüszkébbnek lenni, akiket a klub nevelt ki. Akkor az akadémiák sehol nem voltak még, mondhatni, ebben úttörők voltak, olyan magas szintű munka folyt Dunaújvárosban, mint most a Nemzeti Kézilabda Akadémián, vagy más kiemelt műhelyekben. – Ontottuk a magyar válogatott játékosokat a sportágnak, ezt nem tudom melyik más klub tudja elmondani a mai napig, főleg, hogy az élcsapatok jórészt légiósokkal vannak tele. Említhetném Marko Vujint, őt szintén mi fedeztük fel, apukája a háború elől hozta el tizenhat évesen, hogy aztán nem sokkal később már a Veszprém csapjon le rá, aztán Európa egyik topjátékosa lett.

Nem üzleti alapon működött, jó közösség alakult

Kérdésünkre, szerinte mi volt a titkuk, azt felelte, talán a feltörekvő erő, ami dolgozott a vezetőkben, játékosokban, mindenkiben, hogy odakerüljenek az élre, megtörve a Szeged és a Veszprém hosszú évek óta tartó hegemóniáját. Fontosnak tartotta megemlíteni, nemcsak üzleti alapon működött az egész, hanem jó közösség is alakult, volt valami hátsó motiváció, ami mozgatta ezt az egészet, a közös ügy, amiért dolgoztak. – Le a kalappal a fiúk, a vezetők előtt, nagyon szép évek voltak, és különösen szívme­lengető, hogy az én munkámról is ilyen nagy szeretettel beszélnek.

Többek között így tett a klasszis kapus, Fazekas Nándor is, aki ugyan csak egy szezont töltött a Dunaferrben, de azt mondta, ha ez nincs és Kolics János nem ad neki bizalmat, akkor bizony nem jut el oda, ahova. – Nagyon büszke vagyok erre, ezt a róla megjelent életrajzi könyvben is megemlítette. Az a bizalom, amit próbáltam számára adni, jólesett neki, de legfőképpen tudott vele élni, és megindult ezen a kivételes pályán.

A dunaföldvári „aranykorszak” is hozzá fűződik

Egyébként Kolics János neve nem csak Dunaújvárosban fogalom, hiszen mint említette, Dunaföldváron is dolgozott, ő volt a letéteményese a kisváros „aranykorszakának”, amikor a megyei első osztályból indulva tíz év alatt eljutottak az NB I/B-ig, ahol egymás után kétszer ezüstéremig vezette az egykori Spartacust a 91/92 és 92/93-as szezonban, a Magyar Kupában pedig 1990-ben kiverték a bajnoki címvédő Elektromost is. A sokat látott bitumenes pályán százak tolongtak az együttes meccsein, minden hazai találkozó ünnepnapnak számított. (Egy kis szubjektív megjegyzést, ha megengednek, gyerekként én is jártam ezekre a derbikre, emlékszem Kolics – aki játékos-edző volt – zseniális hát mögötti passzaira, elnézős labdaosztogatására. Eme élmények hatására kezdtem kézilabdázni, így tulajdonképpen a mester rám is nagy hatással volt, eredményeim megyei diák­olimpiai sikerekben és egy országos döntős szereplésben kimerültek, de jó szívvel emlékszem ezekre a mai napig.)

– Nagyon szerettem ott is dolgozni, és külön öröm volt számomra, hogy a csapatban sok volt a helyi. Máig büszkén gondolok arra, hogy Orova Tamás egészen a junior válogatottig jutott, illetve többen az NB I-ben játszottak később – említette a szakember, akinek dunaföldvári szerepvállalása a sport mellett az üzleti életre, a vendéglátásra is kiterjedt, így nagy megbecsülésnek és ismertségnek örvend itt is a mai napig. Csak egy példa, az egyik általa üzemeltetett egységet sokan a mai napig Kolics-sörözőnek hívják, holott már régen megvált tőle.

Kalocsán hasonló a hangulat, mint a Dunaferrnél volt

Mondhatnánk azt is, ez az összejövetel amolyan pótszületésnap is volt számára, ám 65. évét betöltve sem tervezi a nyugdíjasok életét élni. Tizenkét éve az NB II-es Kalocsát irányítja, nagyon jól érzi magát, Dunaújvárosból jár le. Ezen idő alatt bajnoki címeket, ezüst- és bronzérmeket szerzetek. Megjegyezte, mutassanak manapság egy edzőt, aki minden állomáshelyén legalább tíz évet lehúzott. Kiemelte az amatőr osztályban ezekért a sikerekért is ugyanúgy meg kell dolgozni, mint az NB I-ben, nem könnyebb edzőnek lenni alacsonyabb és utánpótlás szinten, sőt. – Minden tiszteletem azoké, akik saját magukat akarják meghaladni, előre szeretnének lépni, mindezt munka mellett. Ami most Kalocsán éltet minket, az a hasonló jó hangulat, mint a Dunaferr korszakban. Kiváló vezetőink vannak, öt-hatszáz (!) néző szurkol minden meccsünkön. Úgy gondolom, ezt a közel ötven évet, amit a kézilabdában eltöltöttem, itt fogom majd megkoszorúzni. Most pedig mindenki meglepetésére elárulom, Hartán is besegítek a 8-10 éves szivacskézilabdázók edzéseibe. Soha nem gondoltam, hogy a határozott és hangos, temperamentumos énem megváltozik, és ellágyulva a keblemen hordozom ezeket a pici lányokat.

A mestert tizenkét évvel ezelőtt súlyos betegséggel diagnosztizálták, egy évet nem is tudott dolgozni, hogylétét firtató kérdésünket köszönettel véve azt mondta, állapota nem jobb, de nem is rosszabb.

– Az ilyen alkalmak, a napi feladatok mindig plusz erőt adhatnak, hálás vagyok, hogy egyáltalán még dolgozhatok és egészségileg ép vagyok a feladatokra. Más lehet, innentől menne horgászni és élné a nyugdíjas éveit, de én ötven éve kézilabdázom, ezt a következő pár évet is ezzel szeretném még eltölteni!

Szerep a magyar válogatottnál

Kolics János a válogatottnál is szerepet kapott, az 1998-as Európa-bajnokságon, illetve az azt megelőző felkészülés alatt Vass Sándor segítője volt Kiss Szilárddal együtt. Ez szintén hatalmas élményt jelentett számára. Azóta is nagyon szeret statisztikákkal foglalkozni, publikál, szakmai elemzéseket készít. Hitvallása szerint jellemzően rend és fegyelempárti edző, komoly szakmai munkát enélkül nem lehet végezni. Eddig megszerzett tudása nem titkos, szakmai tapasztalatait minél inkább szeretné átadni. Ha kell, megbeszélik a világ dolgait, hogy ezzel is segítse a tanítványokat abban, minél jobban boldogulhassanak az élet minden területén. Hiszen az is egy verseny!