Aki mindig megmutatja, hol járunk

– Amikor 2004-ben idejöttem dolgozni a múzeumba, nem történészként kezdtem, régésznek vettek föl. Aztán megszülettek a gyerekek, majd visszahozott az élet a múzeumba, de akkor már volt igazgatónőnk, Matussné dr. Lendvai Márta meghalt, és kellett egy történész. Nekem ilyen diplomám is van, és gondoltam belevágok. Egy régészt érdekel nyilván a történelem is, de nálam ez sokkal több volt. Elkezdtem átnézni az anyagot, a gyűjteményt, amivel majd foglalkoznom kell. Nem sokkal később megkértek a zeneiskolások, hogy segítsek megnézni, milyen anyag van a múzeumban az iskolával kapcsolatban, mert évfordulójuk lesz. Egy csomó olyan kép került a kezembe, ami kifejezetten az 50-es évek elejéről származik. Ott, abban a pillanatban vesztem el a szó legjobb értelmében. Nem tu

Ami bőven munkaidőn túlmenően is tart.

– Igen, sőt, volt úgy is, hogy hajnali háromkor arra eszméltem, hogy úristen, most már aludni kell, mert aznap munka van. És senki nem kényszerít erre.

Meg tudja fogalmazni, hogy mi fogta meg ebben a korszakban ennyire?

– Hát az az anyag, amit láttam, ami összegyűlt, ami a múzeumban megtalálható. A város fantasztikus története, hogy tényleg a semmiből jött létre. Ez nyilván egy propagandaszöveg volt akkoriban és most is, hogy a semmi helyén, a búza- és a kukoricatáblák helyén egy város született. De ez tényleg így van! Még ha erőltetve is volt ez az egész, ennek csak egy pici része volt a „jövünk, és meg vagyunk győződve róla, hogy ez jót csináljuk”, illetve ez a korszak sajátossága volt. Mindent összevetve, fantasztikus dolog történt 74 évvel ezelőtt, és az az anyag, amihez hozzáférek, és amit útközben találok, az egyszerűen rabul ejtett, ezzel nem tudok mit csinálni. A telefonom például úgy néz ki, hogy van egy családi kép és van 50 várostörténeti, egy családi kép, 50 várostörténeti.  A múltkor már rám szóltak, hogy át kellene menteni külső winchesterre és le kéne törölni. De akkor nincs nálam, és ha bármi van, akkor nem tudom betenni a csoportba, vagy bárkinek elküldeni, hogy bizonyítsam a hitelességét. Természetesen csak azokról a felvételekről van szó, amik kiadhatóak, mert a múzeum anyagát nyilván nem használhatom fel, csak ami megjelent, ami publikálva van, amihez bárki hozzáfér.

Lett valami haszna ennek a csoportnak a múzeum szempontjából? Jöttek olyan anyagok, amik egyébként nem kerülhettek volna felszínre?

–  Igen, abszolút! Néhány éve rengeteg digitalizált fotó került be a gyűjteményünkbe, pont a csoportnak köszönhetően. Köztük sok olyan fénykép van, melyek új információkat tartalmaznak, új utakat nyitottak meg, mert kutatási témákat hordoznak magukban. Ezúton szeretném/szeretnénk megköszönni az adományozóknak, hogy rendelkezésünkre bocsájtották családi fotóikat! Sokan látják a lelkesedésemet, de a csoportból többen nem is tudják, hogy a múzeumban dolgozom. Vannak laikusok, akik csak nézegetik a régi képeket, újságcikkeket, és tetszik nekik, de vannak, akik továbbgondolják, és nagyon érdekli őket a várostörténet. Vannak ismerőseim, akiket én „viszek be a jóba”, érdeklődnek, utánanéznek. Most már több éve csinálok egy blogot is a múzeum oldalán, és talán be tudom az embereket csalogatni, hogy valamennyire érdeklődjenek a múzeum iránt. A múzeum nem az a tipikus hely, ahova rengetegen járnak, de talán ez egy pozitívuma ennek, hogy népszerűsítem. Illetve én is kapok információt, amit beültethetek, vagy amin legalább elindulhatok, nézelődhetek, kutathatok tovább.

Meg tudják lepni?

– Már nem nagyon. Egy kedves ismerősöm kérdezett tőlem valamit, és akkor mondta, hogy amiről te nem tudsz, az nincs is. Nyilván ez csak az első időszakra jellemző, mert én az 50-es-60-as években mélyedtem el nagyon. Mindenkinek van egy szakterülete, de az 50-es évekből olyan sok minden újat már nem lehet nekem mondani. Gondoljunk bele, azok, akik akkor éltek, ez az időszak nekik már összemosódik az emlékezetükben. Ha mondjuk a 70-es, 80-as évekről van szó, akkor még vannak elég sokan, akik jobban emlékeznek a dolgokra, könnyebben zavarba hozhatnának, mondhatnának sok új infót. Egyébként minden sétán (Séta a szocreál tanösvényen- szerk.), ha tudom, hogy van idősebb városlakó, akkor szoktam mondani, hogy nyugodtan szóljon hozzá, mert amit én tudok, az nem biztos, hogy úgy van, illetve ki lehet egészíteni. Nem oktató céllal csinálom ezt, nekem ez egy hivatástudat. Ez - ha úgy tetszik- egy küldetés, hogy értéket teremtsek, hogy átadjam a tudást, hogy akit érdekel, az továbbgondolhassa, olvashasson róla, vagy kérdezhessen. Ez az elsődleges célom.

A „Hol járunk?” játék hogy jött?

– Nem is tudom, hogy indult ez az egész. Nem heti szinten volt annak idején, hanem csak hirtelen jött egy március havi. Az első feladvány talán a múzeum volt, de már nem is tudom. A kérdés mindig, hogy hol járunk, hol készülhetett a fotó? Fogalmam sincs, hogy honnan vettem az ötletet, csak jött. Azt írtam, hogy a nyertesek között április elsején sorsolás lesz, és mivel korábban egy Velence típusú rádió volt a múzeumban a hónap műtárgya, viccesen azt írtam, hogy az lesz a nyeremény. Aztán jöttek a pozitív visszajelzések, és még sokkal több olyan kép jött, ami még nem volt. Most már egyre nehezebb dolgom van, már nehéz olyat találni, ami egy picit is elgondolkodtat. Illetve az a nehézség, hogy például most is van egy olyan fotó, aminél próbálom belőni, hogy hol is vagyunk, de én magam sem tudom, és nyilván szeretek úgy feladni feladványt, hogy szinte biztos vagyok benne. Persze még így is volt, hogy megleptek azzal, hogy nem is az az oldala, amire én eredetileg gondoltam, hanem a másik. Ilyen van, de én abszolút partner vagyok. Számomra ez tényleg egy játék, hogy felhívja a városra a figyelmet. Arra, hogy milyen épületek vannak, mi mellett megyünk el nap, mint nap, milyen volt régen ez vagy az. Nyilván sokan tudják és látják ezeket, de még akkor is vannak olyan dolgok, amit nem feltétlenül tudunk, és szerintem ez egy jó játék: „Ismerd meg jobban a városodat” játék.

Sok a tévhit? Sok az urbánus legenda, amit rosszul tudnak az emberek?

– Szerintem a város történetének a nagy része jól ki van vesézve, de azért még vannak olyanok, melyeket a helyére kellett tenni. Gondolok itt például a két kilátóra, a Vorosilovra és a Ságvárira, amelyekről eddig sokan úgy vélték egy és ugyanaz. Aztán vannak a fájó dolgok, mint például a Felszabadulási emlékmű. Hogy miért tűnt el, miért bontották le. Akkor változás volt, utcanevek, jelképek, szobrok, köztéri alkotások tűntek el. Dolgokat elbontottak és sokan nem értik, miért és sajnálják. Az tény, hogy például a Felszabadulási emlékműről potyogtak a galambok. Az más kérdés, hogy ez pont egybeesett a rendszerváltás időszakával és ez egy jó ok volt arra, hogy lebontsák, mert balesetveszélyes. Az ilyen típusú szobrok eltűntek, ahogy a nyolcemeletes, a gyógyszertár épületének a tetejéről a „Békét a világnak!” feliratú neongalamb is. Vannak tévhitek, de ha elmondom az eseményeket, akkor talán jobban belemegy a köztudatba. Mindig a legjobb tudásom szerint válaszolok, nem kioktató módon, hanem azzal a céllal, hogy átadjam azt, amit én tudok, és amiben biztos vagyok.

A sétákra van mindig elég jelentkező?

– Változó. Lehet, hogy lehetne jobb a propagandánk. Nem tudom, mivel lehetne felkelteni a városlakók figyelmét jobban ezekre a sétákra. Azért mindig vannak. Volt, hogy két emberrel sétáltam, de volt úgy is, hogy iskoláscsoporttal. Jó lenne, ha valahogy az iskolásokat jobban be tudnánk vonni ebbe. Akik már tanultak történelmet, és ezt a korszakot vették, nekik azért ez jó program lehet. Én pedig remélem, hogy emészthetően mondom el az eseményeket. Nem vagyok építész, inkább azt mondanám, hogy sétálunk a városban, megnézünk szocreál épületeket és közben az érdeklődők megismerhetik a város korai történetét.

Csak helyiek jelentkeznek?

– Nem, vannak Pestről is, és vidékről is viszonylag sokan vannak. Ha valaki régen itt dolgozott Dunaújvárosban, akkor visszajön, vagy hallott valamit, akkor is. Ez mondjuk jó.

Ez egy unikális dolog. Van már nemzetközi visszhangja?

– Nem tudom, hogy mennyire kapták föl. Van olyan építész, aki ezzel az időszakkal foglalkozik. Dunaújvárost összehasonlítják a külföldi példákkal, hogy az új építésű városokkal, amelyek abban az időben, mondjuk az 50-es években épültek ki, milyen hasonlóságok vannak. Az biztos, hogy nagyon jó ötlet volt annak idén, a rendszerváltás környékén, hogy a város ehhez hozzányúlt. Felmerült, hogy használjuk ki a városnak ezt az adottságát. Aztán csak jóval később nyert pályázatot az egész program, 2004-ben. Én azért amerre tudom, viszem a hírét. Most például van egy turisztikai magazin, amiben írnak róla, a nyári-őszi számban fog megjelenni. Próbálom népszerűsíteni, ha felkérnek, akkor abszolút segítek. Van a múzeumban más túra is, a régészeti emlékek tanútja, meg a pentelei séta is, de a szívem csücske nyilván ez, meg hát én ezt szoktam tartani. Próbáljuk népszerűsíteni ezeket a dolgokat, hogy minél többen tudjanak róla.

Miért ez a kedvenc helye, itt a Bartók előtt?

– A Május 1. utca, itt ez a rész. A város első végleges utcája a Május 1. utca. Amikor sétálni szoktam egy-egy csoporttal, elmondom, hogy amikor itt vagyok mindig elérzékenyülök, hiszen tudom a régi képeket nézegetve, hogy milyen lehetett akkor. Szinte már bele is élem magam. Akkor még, az első napokban nyilván nem tudták, hogy mégis mire vállalkoznak az akkori városépítők, mi lesz belőle. Így visszagondolva, hogy egy-egy téglakupacból pár hónap alatt fölépült egy épület, aztán a másik, a harmadik... és ebben az utcában annyi minden volt. A blogsorozatban szerepel is, hogy ez volt az első végleges, rajta kívül pár félkész utca és a barakképületek voltak. Nagyon sok minden ebben az utcában zajlott. Az intézmények itt húzták meg magukat néhány hónapig, amíg sebtiben meg nem épült a következő épület, majd a következő, és a következő. De ugyanilyen a Vasvári iskola is, ahol rengeteg intézmény zsúfolódott össze, sokáig nem csak iskola volt. Érdemes utánaolvasni helyi újságcikkeket, és a József Attila könyvtár oldalán is lehet böngészni, aki tényleg kíváncsi a témára. Az Arcanum Digitális Tudománytárban is, hogyha valaki hozzáfér, de vannak ingyenes napok is. Lehet böngészni, beírni a tárgykeresőbe, csak győzze az ember olvasgatni. Veszélyes dolog, mert az ember könnyen ott ragad.