Civilizációs kiűzetés a paradicsomból

A történet főhősei, az Enache család – kilenc gyermek és szüleik – húsz éven át éltek a természettel tökéletes harmóniában, egy maguk építette kunyhóban, a Delta Văcărești-ben, a Bukarest-delta vadonjában, amely mindössze 400 méterre terül el a nagyvárostól. Egészen addig, amíg a hatóságok nem döntenek úgy, hogy turistalátványossággá silányítják ezt a főváros szomszédságában, mi több, belterületén lévő ritkaságszámba menő vadont, ami miatt az Enache famíliára is új, kevéssé óhajtott élet vár. Minderről egy közel 300 órányi nyersanyag készült, ebből vágták a 86 perces végső változatot.

Bár erről kevés szó esik a filmben, de a roma család feje, Gica tanult ember, korábban jó munkahelye volt, saját döntéséből menekült ki a civilizációból, amit ösztönösen romlottnak, károsnak gondolt. Pedig ez az egyik nagyon erős üzenete a filmnek. Kilenc gyereke - mint egy modern kori Dzsungel könyvében - összeforrt a környező természettel. Igaz, olvasni nem tudnak, fürdeni is ugyanabban a bádogüstben szoktak és egészségügyi ellátást sem kapnak, viszont idilli, majdhogynem paradicsomi boldogságban élnek. Nem értenek semmihez, talán csak a halakhoz, békákhoz, madarakhoz, de ennél többre nincs is szükségük. Viszont hihetetlen erős kötelék van köztük, az "akolmeleg" lélekben is jelen van, figyelnek egymásra, szeretik és féltik egymást. Ők nem nyaralni jöttek városközponttól 400 méterre fekvő őstermészetbe, ahol bámulatos az ökoszisztéma, több száz fajta madár, állat, növény él, köztük olyanok, amelyek Európában védettek, otthonuk ez a hely, amire vigyáznak is rá, hiszen ők is részei.

A film bizonyos értelemben véve a szerencsének köszönheti, hogy elkészült. Radu Ciorniciuc egy volt a sok újságíró közül, aki megjelent a kunyhó környékén annak hírére, hogy a terület - amit ma Văcărești-i Nemzeti Parknak hívnak - a legmagasabb fokú természetvédelmi besorolást kapta. Úgy tudták, ez csak elhagyott hely, egy lyuk a város szélén, ahová az emberek a szemetet dobják. Aztán elkezdte érdekelni őket az Enache család, hogy kik ők, hol, hogyan élnek. Négy éven át forgatták a filmet és erős bizalmi viszony alakult ki  közöttük, a forgatáson kívül is sok időt töltöttek velük. Az alkotók számára világossá vált, hogy a természetvédelmi törvény alapján a család nem maradhat ott. A védetté nyilvánítás után 3-4 hónapnak kellett volna eltelnie a család költözéséig, de különböző bürokratikus okok miatt még két évig élhettek ott. Ez adott lehetőséget, hogy jobban megismerjék őket, és dokumentálják az életüket a deltán belül is.  Például azt, hogy az életük a köré a félelem köré épült, hogy bekerülnek valamelyik intézménybe. A kunyhó a delta közepén, volt, de pár száz méterre egy rejtekhelyük is volt. Attól is nagyon féltek, hogy elszakítják őket egymástól.
Aztán bekövetkezett, amitől féltek, és a városba kellett költözniük. Ekkor szembesülnek a legerőteljesebben a rasszizmussal, a diszkriminációval.

Vali, a legidősebb fiú - aki a többiekre is vigyázott, a gondjukat viselte - 16 évesen kerül csak az iskolába. A civilizáció, a városi lét sokkosan hatott rájuk. Elemi erejűek azok a képek, ahogy meredten bámulnak egy mosógépet, vagy ahogy a többiek fociznak, kosárlabdáznak, hiszen még soha nem láttak hasonlót. Az, ahogyan az iskolában rácsodálkoznak a dolgokra, az alkotókat arra ösztönözte, hogy a városban is kísérjék tovább a sorsukat. Elesettségük, magukra maradásuk hátborzongató. Nem találják a helyüket, folyton vágynak vissza a vadonba. Kivéve a legnagyobb fiút, aki saját életet, családot szeretne. A sors fintora, hogy ő kerül vissza elsőként egykori otthonukba, immár dolgozni. Ő felügyeli, tartja tisztán a helyet, igazítja el az idegeneket. Szedi a szemetet mások után. Ott, ahol korábban boldogan élt a családjával.