Látványos, sikeres, zajos volt az antré - képgalériával, videókkal

Milyen hívószó kell még egy telt házas rendezvényhez?

No, azért kétségbe sem kell esniük a már fiatal koruk ellenére hangszerük virtuózainak számító ifjú muzsikusoknak, sok író-olvasó találkozó megirigyelne ekkora érdeklődő közönséget. Szóval, tulajdonképpen sikertörténet a Rákász Gergely Alapítvány kezdeményezése, hogy fellépési lehetőséget kínálva támogatja a legtehetségesebb fiatal zenészeket, akik a látómezejébe kerülnek. Az Antré estek alkalmat nyújtanak, hogy az ifjú művészek saját műsorral, önálló koncerten mutatkozhassanak be a nagyközönség előtt, és gyakoroljanak mindent, ami ezzel a hivatással jár. Szokják a szervezés buktatóit, a közeget, a megszólalást, a testbeszédet, az ilyen alkalmak dinamikáját, ritmusát, a közönség reakcióit. Bár rövid és kicsit elitistának tűnik a sorozat elnevezése, de tökéletes telitalálat. Az antré (entrée) jelent kezdetet, bejutást, bevonulást, fellépést egyaránt. Ezt a cseppet sem csekély csomagot nyújtja az alapítvány annak a néhány szerencsésnek, akik első körben voltak olyan bátrak, és jelentkeztek, és fenn is maradtak a rostán. A halk, tulajdonképpen csak magamnak szóló morgásom azért van, ami miatt már régóta értetlenül állok. Vajon miért nem keltette fel a zeneszerető tömeg érdeklődését az esemény, ahol ezúttal három fiatal tehetség mutatja meg tudását, olyanok, akiknek koncertjeire pár év múlva már borsos áron lehet csak bejutni, ha sikerül jegyet szerezni. Ráadásul az estet az a Rákász Gergely fémjelzi nevével, személyes hitelével és pályafutásával, akinek mára már duplázni kell a koncertjeit, annyian kíváncsiak rá. Magam legalábbis kétkedés nélkül bízom az értékítéletében. Az sem utolsó szempont, hogy a fellépők között ott volt egy „hazai versenyző”, Kiss Péter is, akinek a neve mellé lassan odaérik a harmonikaművész titulus is, hiszen Európa egyik legjobb klasszikuszenei tanárától, Ivano Battistontól tanul Firenzében, és Baracsról indulva az első lépéseket Juhos Melinda simogató szárnyai alatt tette meg a zeneiskolában a karrier felé. Mindemellett az est moderátora az a Bősze Ádám zenetörténész, aki már-már a kereskedelmi televíziósok könnyedségével tud beszélni a klasszikus zenéről szórakoztatóan, mégis hitelesen, szabatosan, elragadtatással.  Milyen hívószó kell még egy telt házas rendezvényhez?

Bősze Ádám stand-upja

Mindegy is, bizonyos, hogy az járt jól, aki a szombat estét az evangélikus templom padsoraiban töltötte, aki pedig nem, az bánhatja, és lesheti a következő alkalmat. Már önmagában a lassan védjegyévé váló piros cipőben a közönség elé álló Bősze Ádám stand-upjaként előadott fel- és átvezető blokkok önmagukban is megérnek egy misét, ezek nagyon mély elkötelezettségről árulkodnak a komolynak mondott, de inkább klasszikus zene iránt. Persze ezt a stand-upot ne olcsó poénok puffogtatásával tessenek elképzelni, olyanok adják az alapot, mint Ion és Szókratész párbeszéde például, amelyből kiderül, hogy a közönség ugyanolyan fontos része az isteni élménynek, mint a szerző vagy az előadó. Érezhető, hogy ő maga is nagyon, de nagyon szeretné, ha a koncerttermek minél többször, minél több helyen megtelnének, és a közönség az élmény hatása alatt mosolyogva távozna a hangversenyekről. Ahogy a dunaújvárosiról is a szombat esti publikum. Indoklása egyszerű, de támadhatatlan: Ahhoz, hogy a muzsikát élvezni tudjuk, szükség van az értő előadókra, a kotta, a leírt dallam önmagában még nem élvezeti faktor. Ám amikor ezek az istenáldotta tehetségek átszűrik magukon, hozzáadva személyes érzéseiket, akkor valami különleges helyzet, állapot, élmény jön létre. Valójában megismételhetetlen.

Két ráadás után

Ezúttal három előadót kínált az alapítvány koncertje, a fentieknek megfelelően egyikük Kiss Péter volt, mellette Török Ákos (zongora) és Nagy Tünde (hegedű) kapott lehetőséget, amivel éltek is, együtt és külön-külön is elvarázsolták a közönséget. Kicsit sajnáljuk, hogy ide nem Kiss Péter középiskolai barátja, Sterner András (klarinét) érkezett, de jó esélyünk van az ő fantasztikus játékát is elcsípni majd valamelyik baracsi eseményen. 

Kiss Péter nagyot vállalt rögtön az elején, Bach D-moll toccata és fúga című műve azok számára is ismerős, akik nem rendelkeznek túlságosan elmélyült komolyzenei tudással. Ráadásul ezt a darabot nem harmonikára optimalizálva írta a szerző. Magasan volt a léc, de megugrotta. Talán annak is köszönhetően, hogy már a bevonulását is ováció övezte. 

Hasonlóan magasra állította a mércét a húszas éveinek elején járó Török Ákos is, aki Beethoven egy késői darabját, az Esz-dúr szonátát választotta, és igyekezett visszaadni azt az életigenlő hozzáállást, amit az akkor már hallását elvesztő komponista papírra vetett, valamint a szerző menüettre keresztelt himnuszát. A közönség reakciójából ítélve is megállapítható, sikerrel vette az akadályt. Edvard Grieg c-moll szonátája zárta volna az estet Nagy Tünde elképesztően dinamikus, érző, mélyen átélt hegedűjátékával és Török Ákos zongorakíséretével, de a közönség nem tudta elengedni  a fiatalokat. Két ráadás is kellett hozzá, hogy a bő másfél óra után megbékéljenek azzal, több ebbe a koncertbe már nem fért bele.