Zenei örömünnep a jubileumon

Mondjuk, ezt már a legelején sejteni lehetett, hiszen már a legelső zeneszám után is nehezen ült el a vastaps, és minden megszólalásuk után ugyanezzel kellett szembenézniük. Megjegyzem, ezen nem nagyon van csodálkozni való, az a kérlelhetetlen igényesség, felhalmozott zenei és hangszeres tudás, és lélekkel teli, átélt előadásmód nem is nagyon eredményezhet mást, a formáció sikerre van ítélve. Ismét bebizonyították, nem csak megtöltötték a Bartók nagytermét, de újfent elvarázsolták a közönséget, amely sokszor csak kissé késleltetve kezdett a zajos tetszésnyilvánításba, előbb még a sötétben letörölgette a kicsordult könnycseppeket az arcáról. Nem csak a fület kényeztették el az este folyamán, a szemnek is jutott méltó táplálék a koncert alatt, ugyanis a háttérvetítés vizuális elemei mind hangulatukban, mind igényességükben, és ami talán a legfontosabb, művészi színvonalukban parádésan illeszkedtek a hangverseny üzenetéhez.

Talán már nem is kell elmondani, hogy a repertoár nagy része a magyar népzenére épül, de kitekintenek a világ távolabbi pontjaira is világzenei feldolgozásokkal. A dalok nagy része természetesen a szerelemről szól. Miről is énekelhetne öt bájos hölgy? Az öt muzsikus igyekezett az elmúlt tíz esztendő legjavát elhozni a közönségnek. Például olyan fúziót, amelyben a Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról című lemez egyik nagy sikerét olvasztja egybe egy indiai mantrával, vagy az ötük énekhangjára épülő dalt, amely egy ismeretlen szerző munkáját dolgozza fel, amit akár nagy tekintélyű viking nők is énekelhettek volna.  De válogattak a Rácalmási Passió zenei anyagából is, például az Egyiptomi rózsa című, magyar népdal alapjaira épülő feldolgozást, vagy a 2014-es Orpheus nyomában című Radnóti est egyik betétdalát, egy zsidó imát. Különleges fúziókat is tartalmazott az est repertoárja, mint például az Adél-Bandi címet viselő, amelynek első felét a klasszikus gitárművészet megalapítója, Francisco Tárrega: Adelita című szerzeménye ihlette, míg a második részt pedig a Desperado című film betétdala, amiben a főszerepet Antonio Banderas játszotta. El kell magyarázni a címadás könnyedségét? Megszólalt az esten többek között egy moldvai népdalcsokor, de olyan „klasszikusok” is, mint a Kis kece lányom, vagy a kerek a szőlő levele. Csak a kikövetelt ráadásba fért bele Beke Beáta hangszerelésében a közönség és a zenekar nagy kedvence, az Érzés című kompozíció, amelyben kicsúcsosodik minden erénye a formációnak. Végezetül, hogy „nehogy sírva menjenek el”, a mára már a magyar köztudatba is beépült balkáni dallam, az Ederlezi.

Ezen az estén győzelmi tort ült a vokális, és hangszeres zene, örömünnepe volt az érzékeny művészetek létjogosultságának, annak, hogy még akadnak szépszámmal, akik igénylik az efféle minőségi szórakoztatást, és szerencsére vannak, akik időt, energiát áldoznak arra, hogy színpadra vigyék azokat. Bár a jubileum kifejezést ma már kiterjedt értelemben, majd minden kerek évfordulóra használjuk, eredetileg bizony a 25., vagy az 50. évfordulót jelenti. Jó szívvel kívánom a Quintia leányságának (bután hangzana a legénység), hogy teltház előtt tartsák meg a jubileumi koncertjüket, mondjuk egy akkora koncertteremben, mint a Művészetek Palotája! Biztos vagyok benne, hogy nem vagyok egyedül, sokan csatlakoznak ehhez a kívánságomhoz. Azok, vagy négyszázan, akik velem együtt ültek a Bartókban, egészen biztosan.