„Teszem a dolgom nap nap után, a zenével foglalkozom”

– Egy olyan zenésznél, aki annyira elkötelezett a műfaja, esetünkben a blues iránt, alapvető az első kérdés: hogyan kezdődött? 
– Tizenhárom évesen találkoztam először a blueszenével, osztálytársaim idősebb testvérei mutogattak nekünk régi zenéket, mint például Jimi Hendrix, Deep Purple, Led Zeppelin, Pink Floyd, Muddy Waters, B. B. King muzsikáit, amelyek merőben mások voltak, mint az Abba, a Boney M vagy Demis Russos... Leginkább Jimi Hendrix gitárjátéka fogott meg, elhatároztam, gitározni fogok! 
 

– Miért pont a blues és mi az, ami más a blues esetében, mintha például úgymond klasszikus rockzenét játszana. Értem ez alatt azt, hogy B. B. King és mondjuk Jimmy Page között az ön számára mi a különbség? 
– A blues egy népzene tisztaságú, őszinte önkifejezési formaként jött létre, később a rock and roll zene alapjait képezve kiáradt a világban a ´60-as években. Sok formai és stilisztikai eszköze változáson ment át, ezek feltérképezése, elemzése nem érdekelt eleinte, de később nagy élvezettel néztem a dokumentumfilmeket, és olvastam tanulmányokat ezekről. Fontosnak tartom a zenei stílusok mögötti társadalmi és történelmi jelenségek vizsgálatát, mert ezekben van a válasz a feltett kérdésre. Más időben, más földrészen, más körülmények között gitározott B. B. King és Jimmy Page. Bár a fülünknek néha oly kicsi a különbség, mégis jelentős eltéréseket tapasztalunk a két gitáros játékában mind zeneelméletileg, mind a zenéjük születésének korrajzát tekintve. Mind a két említett művészt nagyon szeretem, de mást képviselnek számomra a zenében. 

– Több nagyon jó formációban játszott Magyarországon, amely nem kapta meg azt az elismerést, amit megérdemelt volna. Melyik az a banda, amelyben a legjobban érezte magát? Ezt csak azért vetem fel, mert nem is olyan régen nyilatkozta Németh Lojzi, neki a zenei pályafutásának legszebb és leggondtalanabb időszaka az volt, amikor Török Ádámmal a Miniben játszott… 
– Nincs hiányérzetem az elismeréseket illetően, mind a Sonia és a Sápadtarcúak, mind a Ferenczi György és a Herfli Davidson együttesekkel nagyon nagy időket éltem meg a ´90-es években, csodálatos koncertek, nagyon sok barátság és szeretet vett körül minket! Később még a Benkő Zsolt és a Bluesrivers zenekarban is teljesen családias hangulatban dolgoztunk, majd a Garda-Benkő Duó is szabad és önfeledt alkotóműhelynek bizonyult. Az új zenekaromban, a Jack Don’t Come (JDC) együttesben is nagyszerű a hangulat, ez elengedhetetlen a jó munkához. 
 

– Ha már egy kicsit nosztalgiázunk, térjünk ki a Ferenczi Györggyel eltöltött időszakra. Már csak azért is, mert egy korábbi írásában olvastam, hat évig nem beszéltek egymással. Mi volt ennek az oka, és most milyen a viszonyuk? 
– Gyurival együtt nőttünk fel Pesterzsébeten, együtt kezdtünk bluest zenélni. A kezdeti nehézségek után a sikereket is együtt éltük át, és ez mentálisan nem mindenkire hat egyformán. Leckét kaptunk az élettől, hogy a zenei alázat és a körülöttünk élő emberekhez való viszony mennyire fontos dolgok. Mindketten hibáztunk, és amikor a dolgok a helyükre kerültek, folytatódott a barátság. Ha úgy adódik, hogy egy színpadra kerülünk, kiderül, még mindig egy apró mozdulatból, egy villanó tekintetből, egy testtartásból azonnal tudjuk, mit akar a másik, hiszen ez nem múlik el soha, miként a barátságunk sem. 
 

– Nagyon sok formációban játszott, nagyrészt saját zenekarokban. Miért nem sikerült létrehozni egy olyan együttest, amely hosszú éveken keresztül meghatározta volna a magyar blueszenét. Mert erre mind az ön, mind a zenésztársak tudása „felhatalmazta” volna önt és a kollégákat egyaránt. 
– Jó kérdés! Megválaszolni olyan, mintha folyót kérdeznénk, miért arra folyik, amerre, a felhőt, hogy miért takarja el a Napot, vagy a fekete autóst a Tesco parkolóban, miért áll keresztbe két rokkant parkolóhelyen? Viccet félretéve, későn érő típus vagyok, sok hasznos tapasztalás csak bizonyos idő után jön meg. Majd az utókor eldönti, jelentett-e valamit a zenei tevékenységem. Egyébként az említett kategóriában egyetlen nevet sem tudok mondani, mert ez megkoronázna valakit közülünk, a kollégák közül, akik egymást támogatva, tisztelve a másik tudását, haladtunk koncertről koncertre. Nem hiszek az ilyen kategóriákban, mert mindenki máshogy érzi, máshogy játssza a bluest. A magyar bluest a magyar blueszenekarok és előadók határozzák meg! Közéjük tartozom én is, és még fel lehetne hetven-nyolcvan nevet sorolni, ha nem többet. Teszem a dolgom nap nap után, és a zenével törődök, nem annak kategorizálásával. 
 

– Egy önéletrajzi behatásoktól sem mentes írásából kiderült, gyerekként, szavai szerint „Akkor már Muddy Waters-t együtt hallgattam az AC/DC-vel és a Led Zeppelinnel. Persze Hendrix, Pink Floyd, Black Sabbath, Rory Gallagher, Johnny Winter is szólt a kis magnómból.” Számomra egy kicsit érthetetlen, hogy Ritchie Blackmore-t, a Deep Purple gitárosát a bluesgitárosok sohasem említik meg. Sőt, Ripoff Raskolnyikov azt nyilatkozta róla, egy unalmas gitáros az egész bandával együtt… 
– Személy szerint nem szeretem Ritchie Blackmore-t, hideg, szálkás hangjai, angolszász dallamai, testbeszédéből áradó arrogancia miatt sosem kedveltem. Hatását elismerem, megértem az érte lelkesedőket. Ő sosem volt bluesgitáros, használta a pentaton­skálát ugyan, de amint tehette, kiegészítette VII fokú skálára. Ő maga mondta, nem szereti a bluest, és ezt a játéka alá is támasztotta. 
 

Persze ne feledkezzünk el arról se, hogy napjainkban mivel foglalkozol, mi tölti ki a zenei életedet?
– Minden nap zene, ez egy kiváltságos helyzet, hálás is vagyok érte a sorsnak! Sokat utazunk a Hangszert a kézbe című turnéval az országban, ami egy könnyűzenei ismeretterjesztő kiállítás és előadás-sorozat. 2017 óta vagyunk úton vele. Bluestörténeti előadásokat is tartok gitárral a kézben, részt veszek egy magyar találmány – gitárelektronika – fejlesztésében, kurzusokat és jam-sessiont vezetek időnként, próbálok és fellépek a JDC, a Harakyru Band, a Thomastik Emlékzenekar együttesekkel és Garda Zsuzsával és a fiammal, Mátéval. Emellett tanítok, dalokat írok, és ha marad időm, akkor képzem magam a zeneelméletben és a gyakorlatban is. 
 

– Végezetül: a paksi Gastro­blues Fesztivál „örökös” fellépője. Miként várja a júliusi jubileumi, harmincadik fesztivált? 
– Nagyon megtisztelő, hogy ott lehetek résztvevőként ezen a jubileumi eseményen. Július 2-án fiammal örömzenélünk az ESZI csarnok bejáratánál lévő kisszínpadon, majd éjféltől a JDC zenekarral játszunk egy jó kis soul-blues bulit az ASE csarnok melletti helyszínen. Jó lesz találkozni újra a régi ismerősökkel, barátokkal nagyszerű zenék hallgatása közben!