„Nem vagyok az a hajó, ami arra megy, amerre a szél fúj”

– Most ugyan a járvány végén vagyunk, de hogyan telt az elmúlt másfél, két év, a bezártság és a pandémia hosszú hónapjai? Hogy van most Keresztes Ildikó? 
– Azt kell, hogy mondjam, nagyon jól vagyok, ahogy mindenki, aki itt lehet, és nem éppen egy háborúban küzd vagy nem fekvőbeteg. Nekem a két év pandémia nagyon sok jót is hozott, akármennyire morbid ezt kimondani. Mert előtte túlhajtottam magam, a bezártság idején jó volt egy kicsit befelé fordulni. Ugyanakkor nekem is, ahogy mindenki másnak, nagyon sok nehézséggel is járt ez a két év, de szerencsére engem a szüleim mindig spórolásra tanítottak, ezért ilyen jellegű problémáim nem voltak. A legnagyobb veszteség az a sok rokon, barát, kolléga és színésztárs volt, akiket elveszítettem az utóbbi időben a többi közt a koronavírus miatt is. Ilyenkor jut eszembe, hogy az életemben volt egy-két nagyon nehéz periódus, amit akkor úgy éltem meg, hogy majdnem belehaltam. Azt gondolom, ezek erősítettek meg annyira, hogy a következőket túléljem. Lehet, hogy viccesen hangzik, de a zord külső, az energia, a karakteres hang és arc mögött van egy hiper szenzitív énem is. Valószínűleg ez az, ami egy csomó dolgot megszűr, hogy életben maradjak. 

– 30 éve szabadon volt a pusztaszabolcsi rendezvény főcíme. Mit üzen ez önnek? 
– Úgy látom, ma Magyarországon az emberek nagyon szeretnek mindenhez is érteni. Ha éppen nem virológusok, orvosok, akkor politikusok vagy háborús szakértők. Mindenki jól ért a show-bizniszhez, a focihoz és egyáltalán mindenhez is. Én ezzel szemben, nem akarok politikus lenni. Az vagyok, amihez értek, és ezenkívül egy ország állampolgára, akinek vannak kötelességei és ezzel szeretek is élni. Egyik oldalról megközelítve az idei székely bálban láttam egy videóbejátszást, amely egy idős pappal készült. Aki még mindig könnyes szemmel beszélt arról a 2004-es eseményről, amikor az volt a tét, hogy úgynevezett kedvezményes honosítással magyar állampolgárságot kaphassanak azok a magukat magyar nemzetiségűnek vallók, akik nem Magyarországon élnek. Nem tudom jól szavakba foglalni azt a zsigeri fájdalmat, amely még ma is előtör belőlem, hiszen akkor gyakorlatilag az anyaország megtagadta a határon túli magyarságot. Azokat, akiket otthon – mint az én osztálytársaimat is – péppé vertek a román securitate emberei pusztán csak azért, mert magyarok. A másik pedig, amikor arról beszélnek, hogy ma diktatúrában élünk, akkor szívesen visszaröpülnék az időben, és visszavinnék egy-két embert Erdélybe, hogy megtudja, milyen volt az igazi diktatúra. Amikor csak egyetlen mondatba került bárkinek, hogy az egész családját halálra ítéljék. Ezekről a durva dolgokról nem is beszélek szívesen, most, amikor fenyegető veszélyként a szomszédunkban háború dúl. Felfoghatatlan, hogy ártatlan emberek hallnak meg és mennek tönkre életek. 
 

– A televíziós X Faktor tehetségkutató műsorban több évadon keresztül mentor volt. Ön talán elsőként mutatta ki az érzéseit és fogalmazta meg a szigorú szakmaiságon túl is a véleményét. Miért fontos elmondani, kimondani a véleményt ön szerint? 
– Nekem ez természetes. A színházban játszom szerepet, ugyanez az életben nem kifizetődő számomra. Persze nőként és közszereplőként oda kell figyelnem a mondataimra. De eszembe sem jutna pocskondiázni másokat, ahogy ezt sajnos ismert embereknél is megdöbbenve tapasztalom. 
A magam részéről bár bizonyos szituációkban keményen, határozottan viselkedem, de ez nem jelenti azt, hogy terminátor vagyok. Tudok akár bújós, meghatódott lenni, és ha lenyűgöz egy tehetség, meg sem tudom állítani a könnyeim. Az egyik legjobb dolog a világon örömünkben sírni. Mert nem úgy élünk, mint a robotok, én igenis sírok, ha az zsigerből jön. Valószínűleg az erdélyi neveltetésemnek is köze van hozzá, hogy önmagam tudtam maradni, nem játszom meg magamat, és ilyen közvetlen vagyok. Bár néha elgondolkodom róla, hiszen régen a nagy művészek, a hírességek szinte elérhetetlenek voltak. Olyan tisztelet övezte őket, ami manapság már nem adatik meg. Felhígult ez az egész, ma már egy influenszer, vagy egy tiktokos is lehet szupersztár, ha elég nagy a nézettsége. 
 

– Pusztaszabolcsi fellépésén is pártfogásába vett két kiskutyát, mert ahogy mondta, elvetemült állatbarát. Hogyan, honnan jött ez az indíttatás? 
– Igen, pedig műanyag városi gyerek vagyok. Bár otthon volt mindenféle állatunk macska, kutya, madár és egy ideig baromfi is. De Mackó kutyám volt a legelső meghatározó háziállat, őt nagyanyám hozta nekem haza egy piaci bevásárlásról. Közvetlen és közvetett módon is rengeteg mindenre megtanított. Mindig is azt gondoltam, hogy ha hiszek Istenben, akkor el kell hinnem, hogy nem véletlenül teremtette ide ezt a rengeteg élőlényt. Egyébként most éppen anyámnál van a kiskutyám, és azon izgulok, hogy ne legyen nagyon felhizlalva. Füles kutyám is nagy kedvenc volt, ő az első X Faktor alatt ment el. Nem tudom elképzelni az életem nélkülük, olyat lehet kapni általuk, ami semmihez sem hasonlítható. Sokfajta szeretetet kap az ember a szüleitől, barátaitól, akinek van, a gyerekétől, de amit egy ilyen négylábú kivált, az más. Szoktam róla álmodozni, hogy legyen egy fekete madaram, egy holló vagy varjú. De jelenleg azonban csak egy kicsi kutyát tudok ellátni felelős gazdiként. Egyébként is tisztelem a környezetet, szeretem a növényeket. Baliról legutóbb hoztam haza Frangipanit, nagyon várom, hogy egyszer majd kinyíljon nálam ez a különleges trópusi virág. 
 

– Úgy tudom, szeret utazni? Mi a következő úti célja? 
– Egyszerűen imádok utazni. Itthon, ismert emberként mindig van bennem valami meg­felelési kényszer. Külföldön ettől megszabadulok. Szeretek úgy létezni, mint egy hétköznapi ember, és jó elmenni kicsit a megszokottból. Édesanyám és nagynéném, ahogy egyre idősödnek, egyre inkább kezdenek a gyermekeimmé válni. Több figyelemre és gondoskodásra van szükségük, ez nagyban befolyásolja a következő úti célom kiválasztását is. Most Thaiföldre mentünk volna, de ez sajnos elmaradt, legutóbb pedig Dubajban voltam. A bakancslistámon az is szerepel, hogy egyszer eljuthassak Tibetbe. Bár nem vagyok buddhista, hanem katolikus, de érdekel a vallás, talán azért is, mert nagy kedvencemet, Tina Turnert is ez mentette meg. Nem tudok hit nélkül élni. Hálás vagyok, mert azt érzem, hogy szeret az Isten. Még a rossz helyzetekben is érzem a gondviselést. 
 

– Szokott arra gondolni, hogy mi lett volna, ha másként alakul az élete? 
– Ha ezt nagy általánosságból, világnézeti szempontból értjük, akkor nem vagyok az a hajó, ami arra megy, amerre a szél fúj. Abban sem hiszek, ha valaki azt mondja, hogy ha még egyszer kezdhetném, pont ugyanígy csinálnám. Hiszen közben fejlődünk és bölcsebbek leszünk. Persze az alapdolgok a kezdetektől megmaradnak, mint a hited vagy a világnézeted. Én nagyon megtanultam például, hogy ne legyek ítélkező, mert az zsákutca. Néha azt szoktam mondani, olyan konzervatív vagyok, aki nagyon liberális, de csak bizonyos keretek között. A világ is nagyon sokféle. Szerintem nem szabad átesni a ló túlsó felére, persze mindig az arany középút megtalálása a legnehezebb, ahogy a Jó úton járnék című dalban is van. Persze én is csak egy ember vagyok és gyarló. De csak a jóisten tud százszázalékos lenni, és bennünk van a késztetés, hogy keressük a még jobbat. Ha most visszanézek, azt látom, sokkal több igaz barátom van, mint általában az embereknek, ezért úgy gondolom, hogy talán valamit jól csinálok. 
 

– Énekel és színészkedik is. Jelenleg milyen tervei vannak? 
– Jelenleg Edith Piaf életét játszom, Égbe maradt repülő címet viseli, a Turai Ida Színházban, már hatodik évadja megy, ennyit egy darab sem él meg manapság a Turai Idában. A Térden állva jövök hozzád című zenés vígjáték szintén megy, azt is nagyon szeretem. Most kaptam egy felkérést Csokonai Karnyónéjára Mikó Istvánnal, Dörner György rendezésében. Mikó Istvánnal készülök még egy zenés darabra, ahol egerek játsszák majd a főszerepet. Zenekarommal folyamatosan játszunk, legközelebb éppen Marosvásárhelyen, a szülővárosomban fogunk fellépni. Remélem, hogy most már felpörög a zenei élet, és sok bulink lesz. Hála Istennek van feladatom bőven.