Bemutatóra készülnek

2020.11.07. 11:00

Szomorú, keserves

A jövő héten mutatják be a Bartók Kamaraszínház és Művészetek Háza stúdiótermében Kiss Csaba: Világtalanok című balladáját Smuk Imre rendezésében. A színház egykori művészeti igazgatója ragaszkodott a régi szereplőgárdához.

Balla Tibor

– A hosszú évek alatt kialakult bennünk egy olyan fajta viszony, hogy tudom, ki mikor dolgozik félerővel, mikor száz százalékon. Sejtem, mikor kell instruálni, vagy mikor kell hagyni, hogy maga kínlódja ki a helyzetet. Ezért. Nagyon örülök, hogy azokkal dolgozhatok, akiket annak idején én hoztam ide, és akik azóta nagyon jó színészekké váltak. Amikor megkaptam ezt a lehetőséget – stúdióterem és öt-hat szereplő – akkor úgy döntöttem, csak úgy vállalom el, ha velük dolgozhatok. Biztos vagyok benne, hogy ennyi év után nem lesz egyikünknek sem csalódás.

– Jelenetbeosztással érkezett az olvasópróbára. Mennyi ideje dolgozik rajta?

– Követem a régi hagyományaimat – a közel negyven rendezés nyomán –, hogy olvasópróbára hozok egy jelenetbeosztásos próbarendet, ami persze nem szentírás, egy mankó, hogy a mentén tudjuk haladni, ne csússzunk el. Másrészt szeretek bizonyos részleteken az elején túl lenni – már leadtam a teljes kelléklistát –, mert akkor már azzal nem kell később foglalkozni. Van a rendezésnek egy csomó olyan technikai oldala, amin jobb, ha az ember előbb túl van, mert utána tud a lényegre koncentrálni.

Smuk Imre többségükben azokkal a színészekkel folytatja, akikkel tíz esztendeje abbahagyta
Fotók: Szabóné Zsedrovits Enikő/Dunaújvárosi Hírlap

– Izgult, amikor elindult az első próbára?

– Érdekes, azt hittem, hogy nagyon ideges leszek, de reggel, ahogy elindultam a Bartókba, nagyon nyugodtan jöttem be, és még magam is csodálkozom, hogy mitől van ez. Persze izgulok, van egy pozitív izgalom bennem, de halálosan nyugodt vagyok. Valószínűleg azért, hogy az a harminchét év, amit itt dolgoztam, az harminchét év. Ha belegondolok, kereken tíz évvel ezelőtt ültem utoljára ebben a teremben ilyen pozícióban, mint egy darab rendezője. Érdekes módon, ahogy beléptem reggel, úgy tűnt, mintha csak egy hosszabb nyári szabadság lett volna, nem a nyugdíjas ­éveim.

– Mi áll a darabválasztás mögött?

– A szereposztás miatt döntöttem végül is e mellett, és jórészt az aktualitása miatt. Amikor darabot kellett választani, akkor nagyon meg volt szabva, hogy ennek az öt-hat embernek olyat kell keresni, ami mindegyiknek megfelelő karaktert biztosít. Nagyon sok vígjátékot végignéztem, de nem találtam megfelelőt. Mindig is szerettem azt a színházat, amelyik szórakoztat, de azt is, amelyik nem csak szórakoztat. Ami akár keserűen, akár szomorúan, de szól valamiről. Valami fontos dologról, amiről nem biztos, hogy beszélünk eleget. Így akadtam a világtalanokra, amiről tudtam, hogy létezik, de az egyetlen magyarországi előadását sem láttam. A Világtalanok cím két dolgot takar. Egy fizikai világtalanságot, vakságot, és a lelki, mentális vakságot. A budapesti Kamarában játszották, és ha jól tudom, a gyergyószentmiklósi Figura stúdió játszotta még. Idehaza mindössze egy színház játszotta, de szerintem nem azért, mert rossz a darab. Nem azért, mert nem ütős, sőt meggyőződésem, hogy nagyon ütős a darab. Nagyon kemény, nagyon szomorú, nagyon keserves, ettől nagyon igaz és nagyon valóságos. Annyira valóságos, hogy amióta tudom, hogy ezt rendezem, megpróbáltam összeírni a napi sajtóban megjelenő, családon belüli erőszakot. Kezdve azzal, hogy az apa megerőszakolta 12 éves lányát, hogy az anya, megunva az apa részegeskedését, baltával esett a férjének, és ennek a mindenfajta variációi. Nem bírtam idegekkel, felhagytam vele. Naponta két-három ilyen tragédiát lehet olvasni, és ebből arra a következtetésre jutottam, hogy ma a magyar társadalomnak van egy olyan peremvidéke, amelyik nagyon széles spektrumú. Ez a peremvidék körbefogja a mai életünket. Ezen a peremvidéken vegetálnak családok, emberek, kiszolgáltatva egymásnak, az alkoholnak, a sors csapásainak, amit nem tudnak megfelelően kezelni, nincs segítségük, hogy a traumákat fel tudják dolgozni, és ettől gyengeségük, kétségbeesésük okán olyan dolgokra ragadtatják magukat, ami életidegen. Mint a darabban lévő apa is, aki kivezeti vak fiát a Mecsek erdeibe, hogy ott fagyjon meg. Azért, hogy az illúzióként táplált boldogságot, vagy boldogságnak tűnő valamit, amit Ibolya jelent neki, valahogy megőrizze.

Rendkívül felkészülten érkezett a próbára

– Nem túl vidám történet. Fogja ez vonzani a nézőket?

– Nem tudom, hányan nézik meg, de nagyon keservesen szép darab. Kicsit hasonló, mint a Vágy a szilfák alatt volt, ahol a szerelmi motívum az anyát rávitte, hogy megölje a csecsemőjét. Többen játszottak benne, és úgy emlékszem vissza, hogy nem csak ők szerették, hanem – akármennyire keserves is volt – a nézők is. Nyilván nem minden néző fogja szeretni, de hogy ha jól csináljuk, akkor valószínűleg nagyon meg tudja érinteni őket, és ha másnap hall a híradásokban egy hasonló esetet, akkor talán egy picit elgondolkodik azon, hogyan történhet ilyen, és nem fogadja el azt az evidenciát, hogy „hát igen, mert alkoholista”, „hát igen mert gyenge ember”. Ilyen nincs! Minden ember egyformán erős és egyformán gyenge. Nincs olyan, hogy csak erős emberek, és csak gyenge emberek vannak. Valami megtörik a lélekben, valami meghasad. Ebből a darabból pontosan kiderül, hogy mi hol hasad meg az apában. Konkrétan nem derül ki, de visszafejthető, hogy Ibikében mi hasadt meg valamikor. Minek a következményeit hordozza, és mentálisan miért nem egészséges, miért beteg a lelke, a gondolkodása. Mert senki nem úgy születik, hogy a létezés peremére, vagy szemétdombjára, vagy kukájába kerülve határozódik meg a sorsa, hanem valami történik az életében, ami elindítja, beleviszi egy spirálba, és ha nem kap segítséget, akkor ez a spirál, mint az örvény, egyre mélyebbre viszi, és végül felszippantja, megsemmisíti, mint egy fekete lyuk.

 

Ezek is érdekelhetik