2020.07.16. 20:00
Külön utakon az egységes keresztény egyház
Az egységes keresztény egyház szakadására 1054. július 16-án került sor. Ezt a szétválást, vagyis a római katolikus egyházból való kiválást nevezik skizmának, vagy görögül szkizmának, ezzel Bizánc és Róma központokkal keleti és nyugati egyházak jöttek létre.
Andrej Rubljov: Szentháromság Oroszország, Moszkva, Tretyakov Galéria
Fotó: wikipédia
Történelem
A szétválás következtében nyugaton a római katolikus, keleten pedig az ortodox egyház dominált. A keleti és nyugati egyházfők közötti kapcsolat már korábban is feszült volt politikai és teológiai nézeteltéréseik miatt. IX. Leó pápa és I. Mihály konstantinápolyi pátriárka a problémát csak tovább fokozta azzal, hogy támogatta a másik fél híveinek üldözését. 1054. július 16-án közösítette ki IX. Leó pápa küldöttsége Mihály konstantinápolyi pátriárkát, a Bizánci Birodalom legfőbb egyházi méltóságát, miután az nem volt hajlandó elismerni a pápai főséget és a nyugati zsinatok határozatait.
A pátriárka görög eredetű szó, és az apa, főnök, vezető, uralkodó szavak összetételéből áll. Egyházi szóhasználatban az egyházmegyei székvárosban (metropolisban) székelő püspököt jelent.
A kiváltó okok
Az egységes keresztény egyház 1054 előtt egy és oszthatatlan testnek számított, de a valóságban az ellentétek gyökerei már a Római Birodalom keresztény hitre való áttérésének idejére nyúlnak vissza. I. Theodosius császár – aki a Római Birodalom utolsó egyeduralkodója volt – 395-ben meghalt, azt követően pedig az impérium két különálló részre szakadt. A Bizánci Birodalomban a pátriárkák a világi hatalomnak alárendelve, ugyanakkor közel azonos ranggal vezették az egyházat egészen 1204-ig, a negyedik keresztes hadjáratig. Akkor ugyanis a keresztesek Velence felbujtására 1204-ben elfoglalták és kirabolták Konstantinápolyt, majd egy, a nyugati egyházhoz húzó pátriárkát neveztek ki egyházi vezetőnek.
Nyugat-Európában más volt a helyzet. A Nyugatrómai Birodalom bukása után a megalakuló középkori államok fő támasza az egyház lett. A kereszténységet felvevő uralkodók rá voltak szorulva a pápa segítségére, ezért bizonyos szempontból függtek Rómától.
Közben a két egyházban eltérő tendenciák alakultak ki, főleg a liturgia gyakorlatában, valamint az egyház szervezetében. A keleti és a nyugati kereszténység esetében például másképpen alakult ki a szerzetesség szervezete, valamint más lett az igehirdetés nyelve is. Még keleten a görögöt használták, addig nyugaton a latin lett a hivatalos. A Római Birodalom felbomlása után folyamatosan csökkent azok száma, akik mindkét nyelvet tökéletesen beszélték, így a két régió közötti kommunikáció is egyre nehezebb lett. A nyelvi egység felbomlásával a kultúra és a szokások terén is szakadás állt be. A két egyház eltérő rítusokat vezetett be, és máshogyan kezdett gondolkodni fontos teológiai kérdésekről.
Fotó: wikipédia
Róma elsőbbsége
Róma mindig is törekedett arra, hogy a keleti egyház is ismerje el legfelsőbb egyházi hatalomnak, amit Bizánc később rendre visszautasított. A szakadás tényleges okai a két egyház közötti filozófiai, liturgiai, nyelvi, politikai és gyakorlati különbségekben rejlettek, de ehhez kétségtelenül hozzájárult a két egyházfő – a pápa és a pátriárka – indulatossága és kölcsönös meg nem értése is. Róma püspökei mindig is magukat tartották annak, akik kialakították a keresztény egyház szervezetét és hierarchiáját, ezért úgy érezték, hogy elsőbbséget élveznek az időközben kialakult többi keresztény közösség között. Constantinus császár a Boszporusz partján alapította meg új fővárosát, Konstantinápolyt és 381-ben ide hívta össze a második egyetemes zsinatot. Azon az összejövetelen Róma elsőbbségét továbbra is fenntartották, de a második zsinat mondta ki határozatban, hogy a „kelet püspökei felügyeljék a keleti egyházat”, ezzel akaratlanul is megteremtették a későbbi szakadás alapjait. Az akkori egyházi hierarchia szerint még Róma püspöke volt a keleti keresztények legfőbb vallási vezetője, viszont hozzá csak akkor fordultak, ha a keleti pátriárka nem tudott döntést hozni valami ügyben.
A későbbi évszázadok során, főleg a barbár betörések és népvándorlások során, Nyugat-Európa államainak a keresztény egyház szolgált alapul, hogy kiépítsék politikai és gazdasági rendszerüket, legtöbb helyen az egyházi elöljárók vették át a polgári közigazgatási feladatokat. Az így létrejövő királyi és császári hatalomnak ezért természetes volt, hogy a pápa számos területen elsőbbséget élvez. Keleten más volt a helyzet, a császárok mindig is magukat tekintették az egyház fejének és a pátriárkák elöljárójának.
Eltérő az értelmezés
A keresztény hitben a Szentháromságon van a hangsúly. Az Atyán (az Isten), a fiún (Jézus Krisztus) és Szentléleken. Sokáig az is vita tárgyát képezte, hogy a Fiú rendelkezik-e az Atyához fogható istenséggel, de a Szentlélek eredetének szerepét a keleti és a nyugati egyház a mai napig másképpen értelmezi, és ez is hozzájárult a szakadáshoz. A nyugati álláspont szerint a Szentlélek az Atya és a Fiú közös ajándéka, ezt a hittételt a keletiek elvetik. Komoly konfliktus származott III. Leó 730-as rendeletéből, amelyben a császár elrendelte az ikonok és a szobrok megsemmisítését a Bizánc területén található szent helyeken, amivel Róma nem értett egyet.
Számos vitás kérdés terhelte a keleti és nyugati egyházak kapcsolatát
A felvázoltak mellett még további számos vitás kérdés terhelte a keleti és nyugati egyházak kapcsolatát. Mindkét egyház a Balkán, Szicília és Dél-Itália felett magának követelte az elsőbbséget. A keletiek kezdeményezték, hogy egyesítsék az uralkodói és az egyházfői tisztségét, amit a nyugatiak nem fogadtak el. Eltérően ítélték meg az iszlám térhódítását, illetve az alexandriai, jeruzsálemi és az antiochiai pátriárkák befolyásának csökkentését. A nyugaton bevezetett liturgikus újításokat, mint például a kovásztalan kenyér használatát az áldozáshoz, keleten sosem ismerték el. A nyugati egyházak bevezették és megtartották a papi cölibátust (nőtlenség, illetve a szexuális önmegtartóztatás állapota), amíg keleten házasemberek is lehettek papok, amennyiben felszentelésük előtt kötöttek házasságot. A nesztorianizmus és a monofizitizmus tanai miatt a keleti egyház komoly kihívás elé nézett, addig nyugaton sikerült megőrizni az egyház viszonylagos egységét.
A nesztorianizmus egy vallási irányzat, amelynek követőit Nesztoriosz konstantinápolyi pátriárka után nevezték el, amit a katolikus egyház eretnekségnek nyilvánított.
Nesztoriosz azt vallotta, hogy Jézus Krisztusban egy külső, morális kötelék egyesítette az isteni és az emberi Jézust. Állítása szerint Jézus képes volt a bűnre, de helytállása jutalmául isteni tulajdonságokat kapott.
A monofiziták csak egyetlen természetet fogadtak el Krisztusban, nézetük alapján Krisztusnak csak egy, isteni lényege van.
Az egyházszakadás
A problémák ellenére 1054-ig a bizánci udvar és Róma közötti kapcsolatok viszonylag jók voltak, IX. Konstantin császár és IX. Leó pápa katonai szövetséget is kötött az Itáliát fosztogató normannok ellen.
A hadi szerencse a támadókat segítette, még a pápa is normann fogságba esett, később a Dél-Itáliát meghódító normannok a nyugati rítusokat, köztük a kovásztalan kenyér használatát kezdték elterjeszteni. Ez a pápa jóváhagyásával történt az elfoglalt területeken, amelyek korábban Konstantinápoly fennhatósága alá tartoztak. Mihály pátriárka erre levelet küldött, amelyben elítélte az általa eretneknek tartott gyakorlatot. A pápa válaszlevelét egy legátusi rangú küldöttséggel küldte el Konstantinápolyba, és maga a szöveg is eléggé sértő volt a keletiek számára. A pátriárka erre elrendelte a konstantinápolyi nyugati rítusú templomok bezárását és lerombolását, illetve a pápa nevének törlését a hivatalos dokumentumokból. A pápai kiközösítő bulláját semmibe véve, a pátriárka római küldöttséget egyszerűen elzavarta. A konok egyházfő maga mögött tudta Bizánc népét, így annak ellenére, hogy IX. Konstantin császár is az egységet szorgalmazta Rómával, a szakítás mellett döntött.
Ezt követően a két egyházfő egymást és egyházát is kiközösítette, ami a kelet és nyugat közötti végleges szakításhoz vezetett.
Felhasznált irodalom
Gecse, Gusztáv. Vallástörténet. Kossuth Kiadó (1980).
Glasenapp, Helmuth. Az öt világvallás. Gondolat Kiadó (1977).
Gergely, Jenő. A pápaság története. Kossuth Kiadó (1999).
Hunyadi, László. Az emberiség vallásai az őskortól napjainkig (1999).
Egy magyar a közös szentjeik közt
A fagyos viszony egészen a XX. század második feléig megmaradt, amikor is XXIII. János, majd II. János Pál pápa és a keleti pátriárkák tárgyalásokat kezdtek a kapcsolatok újraépítéséről. A közeledés dacára az ortodox és a nyugati egyház a mai napig a saját útját járja, de mint sok mindennek a világon, ennek is van magyar vonatkozása.
A magyar államalapítás millenáris ünnepségeire való tekintettel Szent István magyar király személyében a keleti egyházak először emeltek szentjeik sorába Rómában az egyházszakadás után kanonizált szentet, így az első magyar királyunk személyében közös szentje van a katolikus valamint az ortodox egyházaknak.
