A hit ereje

Az 1970-es években a Kossuth Lajos utca 11. szám első emelet 3. lakásában élt Kajári Gyula festő- és grafikusművész, aki Dunaújvárosból utazott fel Budapestre, hogy átvegye 1975-ben a Munkácsy-díjat. (A krónikás így rakja össze pontosan vagy pontatlanul, az itt-ott fellelhető információkat, majd folytatja a gyűjtést az őt érdeklő személyről, avagy témáról, majd elnézést kér, ha téved.)

A művész életrajzi adatait Béres Dezső gyűjtötte egybe, e szerint Kajári Gyula 1926. december 28-án Ősiben született. Élete gyötrelmes gyerekkori élményekkel indult, apját nem ismerte, mosónő anyja kilencéves fiát menhelyre adta. A sivár élet, az árvaság gyötrelmei mellé műtétek sorát kellett elszenvednie egy balesete miatt. A székesfehérvári, pesti, veszprémi kórházakban igyekeztek segíteni rajta. Bruckner Róza veszprémi ápolónő figyelt fel a betegágyban rajzolgató fiú tehetségére, és egyengette az útját a művészi pálya felé: 1941-ben vésnöktanonc lett a Herendi Porcelángyárban, Miháltz Pál festőművész tanítványaként 1948-tól az Iparművészeti Főiskolán tanult.

Grafikusi diplomát kapott 1953-ban a Magyar Képzőművészeti Főiskolán, ahol Ék Sándor és Konecsni György tanítványa volt. A következő évben a hódmezővásárhelyi Majolikagyár tervezője lett. A hatvanas évektől gyakran járta a tanyavilágot, közelről figyelte meg a sors­váltást megélő parasztemberek életét. Az ipari táj ábrázolása 1966-tól jelent meg művészetében, 1971-ben Dunaújvárosban telepedett le, ahol önálló kiállítást is rendezett.

Nyolc éven át minden télen visszatért a kecskeméti művésztelepre egy kis „vérfrissítésre”

Szuromi Pál azt írja róla, hogy a kecskeméti művésztelepre nyolc éven át minden télen visszatért, ahol tematikai, gondolati érdeklődése is jótékonyan kibővült, mivel a paraszti világ képzetei mellé az irodalmi, történelmi sugallatú portré- és látomássorozatok is odakerültek. Ám menet közben máris egy frissebb, füstösebb és dinamikusabb település felé szimatolt, nevezetesen Dunaújváros felé. S az a Kajári Gyula, aki már tisztesen kirajzolta, kiszenvedte magából a paraszti sorsok lélek­ölő keserveit, most a fiatalabb, életerősebb munkásfigurák megidézésébe vágott bele. 1979-től pedig már a csendes, historikus hangulatú Sümegen élt.

Kajári Gyula levelezései közelebb hozzák gondolkodásmódját: „A múltkor sokat meditáltunk azon, … hogy a rajzaimon miért fordulnak elő olyan nagy számban az idézetek, az ajánlások. Ez nem új dolog a nap alatt. A kínai és japán művészetben ez általános szokás, hagyomány volt. Az európai művészetben, a középkorban szintén. Mindezt a hit ereje sugallta. Az írás és a festmény összhangban volt! … Rájöttem, az írás híd a néző és a rajzaim között, így jobban megértik. Ráadásul az embereket ez is nagyon érdekli.”

Az 1995. május 8-án elhunyt művész több mint 3000 darabból álló hagyatékát özvegye, Királyhegyi Ottília Várpalotának adományozta 2018 decemberében, azzal a kéréssel, hogy állítsák ki, őrizzék és tegyék kutathatóvá az alkotásokat. Előző évben „Szénnel írt történelem” című kiállítással tisztelegtek munkássága előtt, születésének 90. évfordulóján, Sümegen.