Tábori Csaba festőművész emlékezik barátjára halálának évfordulóján

...Egy közepes őszi nap, egy péntek. Október a jobbik orcáját mutatva kellemes, napos, de estefele már a felhúzott cipzáras átmeneti dzsekisek a jampecok, de a középgenerációs, mesterré érő, és lassan minket is baráttá fogadó, elfogadó öregek – némelyik már 40 is elmúlt, sőt az egyik még osztályfőnököm is volt a pécsi művészetiben –, most nyolcvanhétben pedig együtt állítunk ki, itt Fehérváron, a megyei tárlaton. Mi a dunaújvárosi Y-osok, az aggok, Palotás Jóska, Friedrich Feri és persze Birkás Pista, Ujházi Peti, és mi a már ifjú titánkorukat élő, de még csiszolatlan gyémánt juniorok, Szegedi Csabi a leendő nagy velencei kolorista, s jómagam még rövid í-vel.

„a Skálánál oldalról belerobban egy nem szomorú ifjú”

A megnyitó lezajlik, ki-ki besöpri már megszokott, vagy még az újdonság erejével ható díját, elismerését. Koccintások, rövid igazbaráti szóváltások, szenvelgések, gratulációk, a már rutinosak hazudnak egy pár jó nagyot... és irány haza, Jóska és Feri egy kocsival jöttek, Pista Skoda 101-esével, mi, Csabi (a leendő kolorista) fauvé derbijével (mégis csak jobban mutat, mint az én keletberlin zöld 601-esem), elsőre csak Nadapig, mert zseni társammal (a leendő koloristával) épp ott alapozzuk és adunk irányt a művészet jövőjének pár hétig a múzeum alkotóházában. Oda térnek be hát ők is még néhány pohár borra, szőke kaólára... ki-ki vezetői beosztása szerint. Így is már éjbe fordul az est, mire útnak erednek immár a nem messzi sztalinba. A város előtt szétválnak útjaik, ki-ki a legrövidebb irányt választva haza, a mihamarabbi lenyugvásra. Pista a vasútállomásnak kanyarodik, még pár perc és ...schnitt... a Skálánál oldalról belerobban egy nem szomorú ifjú, nagy reményű evezős fenomén, belül bugyikkal és üres palackokkal jól felszerelt autójával. Pista vesztett, törött, behorpadt kocsi és festő, kívül-belül vérezve mindkettő...

Cirka egy hét múlva – megtérve a nadapi zseni magazinból – Erzsivel, a feleségével (nagyon jó nő) a pesti – Pista bátyja által vezetett – legendásan jó hírű Honvéd Kórház, bazi nagy szobájában, protekciósként, egy kétes tisztaságú, de fehér látogató szerelésben (mégiscsak az intenzíven vagyunk) Pista ágya végiben. Misztikus hangulat, félhomály, halvány ­fütty kavalkád, ritmustalan sziszegő, szortyogó hangok, ahogy minden ágy mellett harmonika formájú pumpák tolják-szíjják a levegőt az ágyban lévő fejek torkán át, mindenki bedrótozva, becsövezve... van, aki kifele tart, van aki már a visszatérés útján... Pista még kéreti magát (ahogy drága, akkor még élő mamuskám mondta volt ,,mint kezdő kurva a bucsuba’’) ... egyszer csak (baszki) a sülő máj illata... még a zsír sercegése is áthallik a gépek kakofóniáján... ez meg mi...? Hamarost kiderül, egy kedélyes fiatal arc – tán betegtologató – hajol ki az ajtó mellett három lepedővel lekerekített falrész mögül: mindjárt kész... 8-10 perc (később kiderül: resztelt máj egy kis hangulatjavító ozsonnya), majd ránk tekint, ráébredve, melyik ágynál állunk, kedélyesen megjegyzi, úgy fest, már megmarad a piktor úr, az igazgató úr mondta.

Egy jó hónap múlva, a Duna sori családi sasfészekben, hónom alatt a képpel, Pista otthoni ágyában fogad (akar a grófok), minden szinte a régi, a humorában is az ecet, a Birkás-féle mosoly: ,,na bassza meg, Csaba, ,,horpadtan mint az unimós flakon, de nem szabadult meg a konkurencia... Erzsi! (még mindig nagyon jó nő) kínáld már meg egy pohár borral, ez hozott valamit...” na ez az a kép, csak akkor hiába nyalogatta a kését az a gonosz angyal...

Ég Veled Pista Festő...

(i) tábori csaba 2018. január 24. Lovas