Helyi művészek – szorgalmasak és a közösségért dolgoznak

Erős, színvonalas az ő közösségük is. A legkülönbözőbb színpadokon, műtermekben, máskor akár a szabad ég alatt végzik a munkájukat. Eredményesen. Ezúttal igazán különlegeseket mutatok be önöknek.

Talán így lehetne bemutatni Téger Attist az egyik dunaföldvári képzőművészt. Néhány alkotását a Kultúrházak éjjel-nappal elnevezésű misszió alkalmából megnyitott kiállításon, a helyi művelődési központban láthatják. Pályatársainak ifjabb generációja és a hívői, inkább Vlagyimir Popként ismerik. A nagy hatású, és szabadon vágtató szellemű alkotásairól megismert huszonnyolc éves művész elképesztő történetekkel árasztja el, akit a bizalmába fogad. Definiálnám én, valamiféle művészettörténeti skatulyába raknám, talán föl is címkézném őt, de a tudomány jelenlegi állása szerint ez eléggé döcögősre sikerül.

Megfestett történetek

– Nem, én egy művészeti vénával ellátott parasztgyerek vagyok. Soha nem tudtam, hogy mit csináljak, ezért iskolákba sem jártam. Legalábbis hivatalosan. Azt is mondhatnám, hogy az Yblbe például mégis, de csak úgy belógtam az egyik barátom mellett, aki az építésztudományi karra járt, és azokat az előadásokat hallgattam. Jelenleg az autófényezést gyakorolom. Nem egy rokonszakma, az már biztos. A festészetben (a művészeti ágán) viszont meglehetős tanulmányokat végeztem. Többnyire autodidakta módon. Jó szívvel és szemmel nézem a többi kiállító munkáit, és gond nélkül felismerem a főbb jegyeiket, ahogy az alkotói szakmai módszerüket, a felhasznált anyagokat és az eszközeiket egyaránt.

Az indíttatásról

– Soha nem azért festettem, hogy valakiknek megfeleljek és megéljek belőle. Most is lekopogom, hogy hál’ Istennek van egy managerem és működik a dolog. Miközben leülök festeni, minden megszűnik körülöttem, szárnyal a fantáziám, nagy utakat teszek meg, és nagyszerűen érzem magamat. Nem kell minden munkámhoz valami ködös dolgokat kitalálni a nézőnek. Vannak egyértelműen értelmezhető, festve megfogalmazott történeteim is. Például itt is kiállítottam a Kételkedő macska című alkotásomat, amire kár lenne valami földönkívüli látomást ráerőltetni. Ez az, ami. Egy nagyon kíváncsi jószág.

Az alkotói munkáról

– A színek lendítenek be igazán. A festés technikai részét nagyon egyszerűen, többnyire szivaccsal oldom meg. Többnyire akrillal dolgozok, de van úgy, hogy belefutok az olajba, sőt a maradék karos­szériafestéket is fölhasználom, hogy ne szennyezzük vele a természetet. Ezért dolgozom például pozdorjára is. Itt vannak olyanok, amik egy régi szekrény hátlapjára készültek. Girbe-gurba a széle? Direkt van úgy hagyva, nem kell lezárni. Miért ne lehetne tovább gondolni? Legyen szabadság benne!

Mester és tanítvány

– Lehet, hogy én is tanulnék tőle! Felőlem akár szobrász is lehet. Nagyon jó lenne továbbadni az ismereteimet. Nem is biztos, hogy a festészetet. A mai fiatalokat arra kéne ráébreszteni, hogy ne üljenek állandóan otthon a számítógép előtt, vagy nyomkodják folyamatosan a telefonjukat. Inkább jöjjenek és pacsmagolják össze velem egy másik öreg szekrény hátulját! A szemléletváltásra kellene megtanítani őket, és nem a kezüket és a szellemüket fogni, hogy mit csináljanak. Nagyon szívesen segítek, ha tudok. Rám a dunaföldvári Ferenczi Zsolt volt nagy hatással. Mindig felnéztem rá. Akár azt is mondhatom, hogy egy fészekaljból valók vagyunk.

Bolondos és vidám

– Akiket az istenek szeretnek, örökre meghagyják gyereknek! Családalapítás? Amennyiben találkozok valakivel, aki ezt velem szeretné megvalósítani, állok elébe, ha egy stabil anyagi háttérrel rendelkezik. Ezt megfontolva és jó előre barátsággal jelzem.

Szelíden magával ragadó. Körülbelül ezzel jellemezhetném a helyi zenész, Sziegl Erik egyedi gitárkompozícióit, amivel meglepte a legutóbbi kiállításmegnyitó közönségét Dunaföldváron a Művelődési Központban. Telitalálat volt a produkció, egyenrangúan szárnyalt a kiállított míves alkotásokkal.

– Az első történetem egy saját improvizáció volt. Úgy mondanám, hogy a gondolataimat játszottam le gitáron. Befejezetlen történet volt, mert a zene soha nem készül el véglegesen. Majd máskor folytathatjuk.

Stílusról, hangszerről

– Zenei mindenevő vagyok, persze bizonyos határokon belül. A klasszikusoktól a mexikói muzsikán át a jazz minden válfaját hallgatom. Voltak már jazz-rock zenekaraim. Most a progresszív metálban, a djentben helyezném el magam. A terveim szerint körülbelül egy év múlva fogunk egy komoly metal zenekart alapítani, ezért addig producerként dolgozom. Minden hangszert, billentyűst és pengetőset egyedül veszek föl, a dobot programozom. A stílusa a progresszív metál. Mellette a régi projektjeimet is rögzítem. Ezeket a YouTube-ra és az Instagramra teszem fel. A magyar metál szférában szeretnék híres és elismert producer lenni. Ezért dolgozom most huszonnégy évesen éjjel-nappal.

A zenei tanulmányokról

– Lényegtelen információ, hogy hol és kitől tanultam muzsikálni. Csak a tudás számít, amit egyetlen egy embertől, Mohai Tamástól (gitáros virtuóz, a hazai zenei élet egyik fenegyereke) szereztem meg. Ő nem akarta a szellememet irányítani, azt szabadon hagyta, de minden mást megmutatott a gitártudományából. A tanítványai elismert helyekre kerülnek. Fontos a módszer, és hogy a növendékeket egyénekként kezeljék. Csak az egyéni hangszeres órákban hiszek, mert ha már két tanítvány van ott egyszerre, akkor nem működik a személyes képzés. Nem mondhatom magamról, hogy már profi lennék, mert ez egy olyan szakma, amit életünk végéig kell gyakorolnunk, hogy folyamatosan fejlődjünk és előre léphessünk. Állandó zenekar híján sem maradok közös zenélés nélkül, hiszen jam sessionokre járok. Ezt egy bizonyos szint alatt nem érdemes erőltetni. Így születnek a zenészkapcsolatok. Aztán, ha működik egy alkalmi formáció, abból további fellépések is születhetnek.

Hazai közönség előtt

– Örömet adott az itthoni muzsikálás, ritkán van részem benne. Azt láttam az embereken, hogy tetszett nekik. Mosolyogtak, megtapsoltak, és ha már egynek tetszett, akkor megérte.