Páhi Péter lehetetlen művei az evangélikus templom tárlatán

Ráadásul egy barátom olyan tulajdonságaira hívta fel a figyelmet, amelyek szokatlanok.

Páhi-műveket nézni számomra egyenlő a felhőtlen vidámsággal. Egy darabig. Rendkívül jókat tudok nevetni az alkotó egy-egy frenetikus ötletén, bámulom, hogy a művész miket képes belelátni egy közönséges, önkiszolgáló éttermi alumíniumtálcába, egy-két eldobott üdítősdobozba, egy törött evezőlapátba, ilyenekbe.

Aztán valahogy elmúlik a nevetés, eszembe jut, hogy a művész nem elsősorban azért veri domborműveit tálcába, öntözővödörbe, mert ebben látja az örökkévalóságot, hanem azért, mert márványra, bronzra viszonylag keveset költhet.

Még később rájövök, mert még nekem is muszáj rájönnöm, hogy azok a viccesnek tűnő fintorok, amiket az alutálcán vélek fölfedezni, az életünknek szólnak, s ezeket valóban fölösleges márványba vagy más, tartós anyagba faragni. Se az életünk, se a fintor nem tart soká.

Ahogy a megnyitó beszédet mondó Szabó Szabolcs újságíró, kollégám, barátom fogalmazott: Páhi Péter „megélhetési kreatív”. „Egy olyan korban, amikor darabokra esik szét minden, amit eddig sorvezetőnek véltünk.” Nézzék meg: a hónap végéig nyitva.