Az igazi színházi előadás szembenézés önmagunkkal

Leonyid Zorin 1966-ban írt művét éppen ötven évvel ezelőtt a Nemzeti Színház akkori kamaraszínházában játszották először egy évvel a moszkvai ősbemutató után. Az a legendás előadás Törőcsik Mari és Sztankay István kettőse számára hozott óriási sikert. A darab színrevitele most Tompos Kátya álma volt. Az orosz gyökerekkel is rendelkező, rendkívül tehetséges színművész partnernek Adorjáni Bálintot választotta, rendezőnek Kocsis Gergelyt kérték fel. Három olyan ember jött össze, akik jól tudnak egymás nyelvén – nyilatkozta Tompos Kátya. Az Orlai Produkciós Iroda szervezésében a Hatszín Teátrum keretében ez év szeptemberétől játsszák a darabot, s november közepén jutott el Dunaföldvárra.

Vajon miért kerül 2018-ban színpadra ez a fájdalmas szerelmi történet a moszkvai zeneakadémián tanuló lengyel lány és a háborút viselt borászati főiskolás orosz fiú szerelméről, dilemmáiról? A melodráma cselekménye ugyanis 1947-ben, a sztálini diktatúrában kezdődik, a hruscsovi Szovjetunióban folytatódik, és a brezsnyevi időkben záródik. Tíz-tíz év telik el az életesemények között. Mindezek ellenére nem tűzdelik teli történelmi kellékekkel a színpadképet. Nincs vörös csillag, semmi konkrét utalás. Szinte minimalista, több funkció­jú a Kálmán Eszter tervezte díszlet, akár kissé sivárnak is érezhetnénk. (Aki járt vagy élt a Szovjetunióban, apró jellegzetes elemeket azért talál.

Árulkodó lehet egy-egy verbális vagy tárgyi utalás: a sorbanállás, a postai telefonra várakozás, a csomagolópapír, a telefonkészülék színe vagy egy pár cipő értéke.) A rendező nem akarta modernizálni vagy aktualizálni a darabot. De így sokkal közelebb kerül hozzánk, mert a jól megírt és rendezett darab – talán másként, mint fél évszázada – de ma is hat.

A háromfelvonásos drámát egyben, három különböző hosszúságú jelenetben játsszák. Az idő múlására a szavakon túl a szereplők jellemének alakulása, ruházatuk, stílusuk megváltozása utal.

Két fiatalt egymás mellé sodor a véletlen egy koncerten. A darab első perceiben – szinte némajátékban – a Chopin-zenét hallgató szereplők arcán végighullámzó érzelmeik alakulását látjuk. Mágikus percek ezek. Remek az indítás abból a szempontból is, hogy jól érzékelteti az állig begombolkozott, feszült, zeneértő Helga, és a lezseren öltözött, a zenében tájékozatlan Viktor közötti különbséget. Jellemükre, múltjuk egy-egy mozzanatára a cselekmény közben derül fény. Friss bennük a háború emléke, de különbözőképpen. Helga nem tudja feledni a földig rombolt Varsóban átélt félelmeket, Viktor akár háborús hős is lehetne, keményebb. Ilyen előzmények után találkoznak. Évődésüket és szerelemre lobbanásukat, reményeiket a remek színészi játéknak köszönhetően gyönyörködve látjuk, szurkolunk boldogságuknak és sikerüknek. Hideg zuhanyként éri – főleg a fiatalabb nézőket – az, hogy a korabeli jogszabály szerint egy szovjet állampolgár külföldivel nem házasodhat. Az ösztöndíjas Helgának pedig tanulmányai végeztével el kell hagynia az országot.

Az, hogy Viktor kövesse, föl sem merülhet az adott történelmi korszakban. S mi következik utána? Egymás nélküli élet.

Két alkalommal kapnak még a sorstól lehetőséget. De tíz év elteltével már mindketten házasok. A bennük még mindig meglévő mély érzés dacára sem tudnak élni a lehetőséggel, nem veszik kezükbe a sorsukat. Helga huszadik századi Tatjánaként megszólaló szenvedélyes vallomásával nem tud mit kezdeni a rendszer követelményeihez idomuló és a sikeres karrier felé induló Viktor. Újabb tíz év elteltével – bár mindketten szabadok –, a saját útjukból kilépni és a magukban emelt szögesdrótokat lebontani nem tudják. Ezért történik, hogy – József Attila szavaival – annyi mosoly, ölelés fönnakad a világ ág-bogán.

Modern kori Rómeó és Júlia történetében a szerelmesek...

A modern kori Rómeó és Júlia történetében a szerelmesek nem áldoznak fel semmit egymásért, a szerelemért. Vagy túl sokat. A boldogságukat, a lelküket. Mert torzul a lélek, ha egy életen át megmaradt szerelmet elzárják magukban. Többet ér a siker, a fellépőruha csillogása, a pozíciónak, az elvárásoknak való megfelelés. A két nagyszerű színész meggyőzően alakít. Jellemábrázolásuk pontos: szín és érzelem, humor és fájdalom van benne. A gesztusok, a mimika mind a ki nem mondottat erősíti. Tompos Kátya kedves akcentussal és hanglejtéssel szólaltatja meg Helgát. A lengyelül elénekelt dal fájdalmas szépsége nagyon hiteles. Az élményen kívül a néző azt a töprengést is hazaviszi, vajon az ő döntéseit mi irányította, boldogsága vagy boldogtalansága mitől függ. Mert az igazi színházi előadás mindig szembenézés önmagunkkal is.