A Black Sabbath útja mennyen és poklon át

Most úgy másfél méteres elmaradásban vagyok, de a hátrányom lefaraghatatlan, csak gyűlnek, gyűlnek a majd elolvasandó príma kötetek.

Így történhetett, hogy már tavaly megjelent magyarul Tony Iommi könyve Iron Man – A Black Sabbath útja mennyen és poklon át címmel, ám csak most vettem kézbe. A süldő lányok pirulva mondanák, hogy megérte a várakozás a nagy randira, mert Tony könyvben is hozza a formáját, nem csupán gitárral a kezében.

A muzsikus egy korszak legendája, a ’60-as évek óta újra és újra megszerzi rajongótáborát – miként a műfaj is –, így elmondható, hogy az idén 70 éves zenész pályafutása töretlen.

Ugyan miféle bölcsességet tudhatunk meg egy heavy metalt toló gitárostól? Éppenséggel van mit. Megízlelhetjük például azt a szenvedélyt, ami a zenéhez láncolja, olyannyira, hogy bár baleset érte 17 évesen, s két ujjának végét elveszítette, a gitározást nem hagyta abba. Műanyag darabokat, gyűszűket ragasztott ujjaira, hogy le tudja fogni a húrokat. Ettől jellegzetes és egyedi lett a gitárjátéka, ami egészen sajátos hangzást adott a Black Sabbath zenéjének. Iommi ugyanis kénytelen volt lejjebb hangolni a gitárját, hogy ujjait kevésbé vegye igénybe a gitározás. Az 1970-ben megjelent első két Black Sabbath albumon még E-ben játszik, először az 1971-es Master of Reality lemezen használt mélyebbre hangolt gitárt. Iommihoz igazodva a basszusgitáros Butler is lejjebb hangolta hangszerét, ami Iommi erősen torzított gitárhangzásával ötvözve különleges megszólalást adott a daloknak. A Black Sabbath ettől az érdekes hangzástól lehetett az, ami. A banda kitörölhetetlenül beírta magát a rockzene történetébe, Tony pedig a világ összes gitárosa közül még mindig a 25. helyet birtokolja.

Mindezek hogyanjára ad választ a vaskos kötet, amely szerint Tony Iommi megjárta a mennyet és a poklot is: nagykanállal falta a drogokkal és szesszel átitatott hetvenes évek életét, megküzdött a rákkal, miközben varázsolta a riffeket… Fanyar humorral fűszerezett őszinte könyve érdekes olvasmány, mert első kézből számol be a heavy metal ősatyjának kalandjairól.

Személyes érintettségem csupán annyi, hogy 1983-ban írtam először róla, s a többiekről: Ozzyról, Greezerről. No, szépen megöregedtünk mindannyian, de sebaj, van, akinek ez sem sikerül.