A szén-dioxid-kibocsátás csökkentése a légkörben a klímaváltozás elkerülésének alapja

Kibocsátás-kereskedelem

Mielőtt rátérnénk a szén-dioxid-kibocsátást csökkentő acélipari technológiák számbavételére, nem árt, ha megismerkedünk a kibocsátás-kereskedelem fogalmával. Kibocsátás-kereskedelem alatt a környezetvédelmi szabályozásnak azt a módját értjük, amelyben nem egyes szennyező létesítmények, gyárak, üzemek számára határoznak meg egyedi határértékeket, hanem egy adott szennyezőanyag országos összességében megengedhető maximális kibocsátását, amelybe beletartozik például a gépjárművek és a háztartások kibocsátása is. Az ipari szennyező létesítményeket gazdasági ösztönzőkkel bírják rá a kibocsátás csökkentésére, ugyanakkor kötelezik kibocsátásuk nyomon követésére, illetve arra, hogy a valós kibocsátásaiknak megfelelő mennyiségű kibocsátási egységeket vásároljanak az államtól, vagy épp egymástól.

Amennyiben a kibocsátási egységek kínálata szűkös, azaz kevesebb egység van, mint amennyire a szennyező vállalatoknak szükségük van, létrejön a kibocsátási egységek piaca, és a kibocsátási egységnek ára lesz. Ez az ár egyrészt beépül az adott szennyezéssel járó termékek árába, másrészt pedig kisebb költségeket és így versenyelőnyt biztosítva azoknak a létesítményeknek, amelyek kevesebbet szennyeznek, mint versenytársaik. Más szóval, aki többet szennyez, az fizet annak, aki kevesebbet.

A szén-dioxid mint szennyezőforrás

Nos, így van ez a szén-dioxiddal is, mint szennyezőforrással. Szakértők szerint évente összesen több mint 40 gigatonnányi szén-dioxid juthat a légkörbe, ami az elmúlt három év stagnálását követően újabb kétszázalékos növekedést jelentett az elmúlt évben. A szén-dioxid-kibocsátás nagy része – mintegy 37 gigatonna – a fosszilis égéstermékek használatából származik. Elsősorban Kína járul hozzá jelentősen a kibocsátás növekedéséhez – áll az ENSZ jelentésében. A 2018-as évre is növekedéssel számolnak a szakértők, amely igazán aggodalomra ad okot – mondta Robert Jackson, a Stanford Egyetem kutatója.

A történelmi jelentőségű párizsi klímaegyezményt aláíró országoknak elköteleződést jelent a fosszilis energiahordozók kivezetésére, a szén-dioxid-kibocsátás csökkentésére és a globális felmelegedés legfeljebb 2 Celsius-fok, de lehetőség szerint 1,5 fok alatt tartására. Az viszont nem tisztázott, hogy miként jutunk el a fenti célokhoz. Mindössze azt írja elő a szöveg, hogy a kormányok ötévenként kötelező felülvizsgálatok során tovább erősítik önkéntes vállalásaikat. Az eddig felajánlott nemzeti hozzájárulások betartásával azonban nemhogy a 2 fokos küszöbértéket nem tudnánk tartani, de a globális hőmérséklet 2,7–3,5 fokkal is emelkedne. Arról nem is beszélve, hogy már Európa legerősebb gazdaságai sem egységesen érdekeltek ebben.

Az acélipar szerepe

Köztudott, hogy a világ szén-dioxid-szennyezésének jelentős többsége nem Európában keletkezik, mégis kontinensünk acélipara szenvedheti el ennek versenyhátrányát. A közelmúltban Portász Attila, a Magyar Vas- és Acélipari Egyesülés technológiai és kutatási igazgatóhelyettese foglalta össze elemző cikkében a legújabb acélipari technológiák alkalmazásának az iparág szén-dioxid-kibocsátás mérséklésére gyakorolt hatásait. A továbbiakban ebből idézünk.

Portász Attila, az MVAE igazgatóhelyettese elemezte a helyzetet

Az emberi tevékenységből származó szén-dioxid-kibocsátás szerkezetéről rendelkezésre álló adatok alapján ugyanis megállapítható, hogy az acél­ipar a globális szén-dioxid-kibocsátás egyik jelentős forrása. A Worldsteel 2015-ös adatai alapján a nyersvas- és acélgyártás felelős a teljes szén-dioxid-kibocsátás 6,7 százalékáért, ezen belül az ipari eredetű kibocsátás 31 százalékáért. Tekintettel arra, hogy az előrejelzések alapján az acéltermékek iránti globális kereslet a jelenlegi 1,6 milliárd tonnáról 2030-ra 2 milliárd tonnára, 2050-re 2,7 milliárd tonnára nő, az acélgyártásból származó globális kibocsátás tovább fog emelkedni mindaddig, amíg nem kerülnek széles körben bevezetésre a részben már ma is rendelkezésre álló innovatív szén-dioxid-kibocsátást csökkentő technológiák.

Az üvegházhatású gázok légköri koncentrációjának megfelelően alacsony szinten történő stabilizálása elengedhetetlennek tűnik a súlyos éghajlatváltozás megelőzése érdekében. Az EU ambiciózus klímacéljai és a napjainkban elterjedt acélipari technológiák, valamint az acéltermékek iránti keresletre vonatkozó hosszú távú előrejelzések nincsenek összhangban. Az EU-ban az ágazat szén-dioxid-kibocsátás csökkentésére irányúló innovációja a világ élvonalába tartozik, az elért eredmények is jelentősek, de kérdés, hogy elegendőek-e a jövőben.

A hosszú távú biztonságos működés a cél

Figyelembe véve a jelenlegi körülményeket – energiapiac szerkezete, infrastruktúra – az EU szén-dioxid-kibocsátás kereskedelmi rendszerének (EU ETS) negyedik kereskedési periódusában kitűzött ambiciózus célok egyelőre teljesíthetetlennek tűnnek az acélipar számára, mind a kibocsátáscsökkentés aránya, mind annak időbeli ütemezése tekintetében. Az EU ETS célja 43 százalékos szén-dioxid-kibocsátáscsökkentés 2030-ra a 2005-ös szinthez képest, majd ezt követően 2,2 százalékos lineáris csökkenési faktor mellett minimum 80 százalékos szén-dioxid-mérséklés elérése. Forradalmi áttörést jelentő technológiák nélkül ezek a célok elérhetetlenek, ám megjegyzendő, hogy önmagában az új technológiák rendelkezésre állása sem jelent megoldást, ha azok gazdasági szempontból hosszabb távon életképtelenek. Azért, hogy az ágazat a klímacélok elérése közben tett erőfeszítések mellett is versenyképes maradjon, a döntéshozóknak a kutatásfejlesztés és az innováció támogatásán túlmutató finanszírozási keretrendszert kellene létrehozniuk. A laboratóriumi fejlesztés és pilot projekteken végrehajtott optimalizálás ugyanis rendkívül költséges. Az acélipart sújtó nehézségek (harmadik országból érkező dömping, magas energiaárak, alacsony kapacitáskihasználtság, szakemberhiány) miatt minimális haszonnal működő cégek ilyen irányú K+F tevékenységének támogatása a hosszú távú biztonságos működésük egyik záloga lehet.

Az unió által 2050-ig megcélzott minimum 80 százalékhoz képest az EU acélipara a legoptimistább forgatókönyv alapján is legfeljebb kb. 60 százalékkal lehet képes visszaszorítani a szén-dioxid-kibocsátását. Fontos hangsúlyozni, hogy ez az emissziócsökkentés mértékének elméleti határa. A gazdasági szempontból fenntartható módon végrehajtható szén-dioxid-kibocsátás csökkentés mértéke 2050-ig a becslések szerint alig haladja meg a 10 százalékot. Rendkívül lényeges pedig, hogy a szén-dioxid-kibocsátás csökkentésére irányuló újszerű módszerek a drasztikus emissziócsökkentés mellett gazdasági szempontból is fenntarthatók legyenek, hiszen a klímacélok nem sodorhatják veszélybe a szektor létét, jelenleg ez az egyik legnagyobb kihívás.