Csodát tettek egy 1929-es Mérayval

Attól féltem, hogy mire sikeresen visszaérkezel, már egy vadi új amerikás nevet is adnak neked.

– Voltak, akik gratuláltak és meg is emlegettek, főleg, amikor fölértünk a 3500 méteres magasságba. Akkor sem tolták túl, csak azt mondogatták, hogy „ez az az ember!” Mondhatták is, mert sokat szenvedtünk a sikerért. A világ végén voltunk, magyar motorral, csak a magunkkal vitt alkatrészekkel, kicsi csapat, kis autóval. Csak azért emlegetem, mert voltak ott igazi nagy buszokkal és hat fős személyzettel. 

Mondhatjuk, hogy győzelemmel tértél vissza?

– A célunk nem a győzelem volt, hanem a részvétel, hogy minden nap tudjunk indulni és minél több mérföldet magunk után hagyni. Már az is siker, hogy a cél vonalhoz tudtunk állni. Ki tudtunk utazni Amerikába a versenyre, össze tudtunk tenni egy olyan veterán motort, amivel elindulhattam. Beértem a célba, a 17 napból 15 napon teljes távot mentem és a maradék 2 napon is rajtvonalhoz álltam, viszont a teljes távot technikai problémák miatt nem tudtam teljesíteni. Ez számomra iszonyú nagy siker volt. Amikor a verseny szervezője a célban megszorította a kezem és azt mondta: „sikerült a magyar fiúnak” óriási elismerés volt. Nem hittek bennem és a technikában. Első nem is lehettem volna, mert a hendikep szabály ezt nem tette lehetővé. A hendikep-pontokat az évjárat és a technikai adatok alapján osztották, így a Méray-nál öregebb motorok plusz pontokkal indultak. A miénk a negyedik csoportba tartozott a köbcenti és az évjárata miatt. Ebben 9 motor indult, és ebből a negyedik helyet értem el. Ötből négy ember egy ruppót nem adott volna ezért az eredményért. Azt viszont elmondhatjuk, hogy magyarként elsőként vettünk részt a „világ végén” ezen a versenyen. Bíztam benne, amire azt mondták, hogy olyan voltam, mint a cigány lova: nem vak, hanem vakmerő. 

Technikai, vagy emberi gondokkal kellett megküzdenetek?

– Mindkettővel. Egy kilencvennégy éves technikát igyekeztünk megőrizni eredeti állapotában, ez előírás is volt. Ennek megfelelően újítottuk fel, ez azért szinte minden nap magában hordozta a műszaki hibák lehetőségét, amiből volt bőven részünk. 

Mégis volt, ami megadta magát. Pedig maga Lukács Ottó mesélte nekem, hogy a bejáratással is azért állt, le, nehogy túlhasználja…

– Valami (persze fölváltva) folyamatosan megadta magát. Amortizálódott a bovden, a kuplung kinyomó pálca, körülbelül 4.500 km-nél pedig kiolvadtak a főtengelycsapágyak. A szelep hűtőtorony is elolvadt, a kinti meleget nem bírta az alumínium. Ne feledd el, hogy egy sivatagon át hajtottunk több napon keresztül, és ez egy léghűtéses motor, amivel nem tudsz olyan sebességgel menni, ami a hűtéséhez ideális lenne. Minden elképzelhető alkatrészt vittünk magunkkal, így a legnépszerűbbeket is: a szigetelő szalagokat és a drótot. A versenyideje alatt minden csapat éjjel-nappal folyamatosan szerelt.

A fogyasztás?

– Sokat, 8-9 liter benzint evett 100 kilométerenként a gép. Ez egy veszteséges olajozású motorkerékpár, ezért ott hagytam nyolcvan kilo motorolajat az amerikai utakon. 

Hogy állt föl a csapat, ki volt a Főnök?

– Én próbáltam az lenni. Két részből álltunk fel. Itthonról, a levelezésünket és a médiakapcsolatokat, a háttérországot Soós Gabriella, a feleségem vitte. 

Velem tartott egy fantasztikus fickó, Gócza Tomi, aki nélkül nem valósult volna meg a túra. Többek között ő újította föl a motorkerékpárt és a versenyen biztosította, hogy a motor végig üzemképes legyen. Hozzáteszem, hogy ő sem bízott abban, hogy végig tudunk menni a teljes távon. Velünk volt Lukács-Soós Ádám a fiam, aki a perfekt nyelvtudásával és a kiváló kapcsolatteremtő képességével vitt előre bennünket. Az utóbbi erényére enyhén szólva nagy szükségünk volt.

A helyiek hogyan fogadtak benneteket?

– Dicséret és elismerés illeti őket, hiszen a verseny szervezői és a helyi lakosok is nagyon segítőkészek voltak. Vasárnap kinyitottak nekünk egy műhelyt, hogy a CNC gépekkel elkészítsék az új hűtőtornyokat. Amikor megálltam az út szélén, pillanatokon belül ott termett valaki és megkérdezte, hogy miben segíthet.

Milyen volt a kapcsolatotok a riválisokkal?

– Hetvenhét csapat indult, de senkinek sem volt arra ideje, hogy barátkozzon, vagy bulizzon a többiekkel. Egy-két szóval intéztük el a kapcsolatokat, de kölcsönösen segítőkészek voltunk. Ezzel együtt kivívtuk az elismerésüket, hogy egy ilyen különleges európai országból, egy Amerikában eddig soha nem látott motorral érkeztünk, ami oldalt szelepelt révén, sokkal kisebb teljesítményű az amerikai 1200 köbcentis felülszelepelt országúti cirkálók mellett, de végigcsináltuk!

Azt mondtad, hogy az indulás előtt fizikailag top formára gyurmázod magad és olyan erős leszel, mint a Schwarzenegger.

–  Nagyon fárasztó volt. Testileg, lelkileg nagyon nyomott bennünket. Gondold csak meg: tíz-tizenkét órán keresztül ülsz a motor nyergében, ami persze nagyon előnytelenül rázkódik alattad, egyensúlyban kell tartani a gépet, és akárhogy is nézzük, az ülés kényelme nem az igazi. Ezért aztán vígan tornázhattam rajta a kedvem szerint, de annyi idő alatt már elfogyott a jókedvem. A hazatérésem után egy héttel még mindig olyan volt a kezem, mintha egész nap flexeltem volna, és azokat az elváltozásokat, amik lettek benne és rajta, már nem is reklámozom. Hamar kiderült, hogy erre fizikailag nem tudsz felkészülni.

Pedig azt mondtad, hogy az ülés jobb, mint új korában!

– Az olyan is volt, de nem tudtam róla leszállni, csak nyomtam a bravúros mozgásokat jobbra-balra, előre és hátra, hátramentem a csomagtartóra, aztán föl a tankra, de ne gondold, hogy sok örömöm volt benne. 

Hogy vált be az öltözék?

– Az rendben volt. Igaz, hogy amikor leszakadt az ég, akkor nem volt időm mindig hozzáöltözni, de volt tartalék nadrágom és kabátom. Na jó, egy kesztyűt kellett venni, de az aztán végig bírta a kiképzést.

Az éttermi rend?

– Hát az sem ment ám simán! Állandó feszültségben voltam a technika és a térképek miatt és az étkezéshez sem úgy jutottunk hozzá, mint ahogy azt elterveztük. Persze ott is vannak jó kaják, de azt már csak a vége felé tudtam élvezni. 

Nem voltál hajlandó élvezni a gyönyörű tájat?

– Ahogy mondod, de néha, főleg a nemzeti parkoknál azért beütött a szépség. És ez azért is alakult így, mert a navigálás is mindenkinek a maga gondja volt. Ha rosszkor vetted le a szemedet az egyébként papírhengerre nyomott itinerről, akkor aztán nagyon könnyen benézhettél egy elágazást és a teljesen ismeretlen úton nem volt egyszerű megtalálni a következő ellenőrzési pontot. Pedig ez időnként mindenkinél előfordult. Emellett figyelsz a motor és a tested minden rezdülésére, mert mindegyik már jó előre jelzi a bajt, ami előbb utóbb bekövetkezhet. 

Nyilván fiatalember vagy, de volt - ott életkori felső határ?

– Az éppen nem volt, én pedig egy örökifjú vagyok! Viszont volt ott egy nyolcvankét éves bácsi, aki most teljesítette a 7. Cannonbalt.

Agyon dicsérünk téged, hogy mekkora bajnok vagy, aztán a tavasszal felkészülhetsz a következőre!

– Az nem fog összejönni. Mindenekelőtt azért, mert 2 évente rendezik meg, de jelenleg nincs is a tervemben. A mostani álláspontom szerint „egyszer volt Budán kutyavásár!”

Na ne! Fölteszünk valami különdíjat!

– Nahát azt a különdíjat még nem tudod kitalálni sem, amiért most úgy gondoljam, hogy újból elmenjek! Persze, ha a fiam azt mondja, hogy „fater én bevállalom”, akkor máris indulhatunk. Nagyon szívesen támogatom. Mert ne vedd nagyképűségnek, de azt mondom, hogy most már tudnánk egy győztes motort csinálni, mert megismertük, hogy mi kell hozzá. Egyébként is szeretem az utazást, sőt a szerelést is.

Te vagy a nagy visszatérő?

– Tényleg az vagyok. Negyven éve nem motoroztam. Húsz éves koromtól sok idő telt el idáig és most nyeregbe pattantam, és átszeltem az Egyesült Államokon keresztül, hatezer kilométert. Úgy gondolom, hogy megérte. Nagyon nagy önismeretet, nyugalmat adott. Sokan azt mondják, hogy ez lett az én El Caminóm. Nem minősítem, de úgy érzem, hogy ez nehezebb volt annál.