Nyersanyaga, piaca révén az afrikai ország felértékelődött

Az I. világháború befejezése után ezek a nemzeti törekvések felerősödtek, a II. világháborúban Tunézia a Vichy-Franciaország (német bábállam) gyarmata volt. Az ország a német és olasz csapatok felvonulási területe lett a líbiai hadjáratban. 1942–43-ban az angolszász szövetségesek legyőzték Rommel tábornok német és olasz csapatait, majd kiszorították azokat Tunéziából és Észak-Afrikából. A II. világháború után a franciák döntő vereséget szenvedtek indokínai gyarmataikon, ami felerősítette Magreb régió országaiban a függetlenségi törekvéseket, előidézve ezzel az afrikai francia gyarmatokon a fegyveres harc kirobbantását. A Magreb Észak-Afrika egyik nagy régiója, a Nílus folyótól nyugatra és a Szahara sivatagtól északra, az Atlasz-hegységig. A Magreb szó „nyugat”-ot jelent, „ahol a nap lenyugszik” és magába foglalja Tunéziát, Marokkót, Nyugat-Szaharát és Algériát. Az észak-afrikai függetlenségi harcok súlyos terheket róttak a francia gazdaságra, ami az összeomlás szélére került, mindez közrejátszott Tunézia és a többi arab ország mielőbbi felszabadulásában. 

Vonzó területek 
Afrika XIX. századi története az európai történelemmel áll szoros összefüggésben. Az európaiak jogot formáltak arra, hogy az általuk alacsonyabb rendűnek tartott társadalmak felett gyámkodjanak, ezzel kezdetét vette a kontinens birtokba vétele és kihasználása. Egyesek – akik támogatták a gyarmatszerző politikát – azt hangoztatták, hogy 1860-as években annyira elmérgesedett a viszony az európai nagyhatalmak között, hogy viszálykodásaik szükségszerűen Afrikára, egy Európán kívüli területre tevődtek át. Mások úgy érveltek, hogy hatalmi harcok állnak a gyarmatosító törekvések mögött, mivel a XIX. század leggazdagabb és legfejlettebb európai állama Nagy-Britannia volt, komoly gyarmatbirodalommal. Az ipari fejlődést csak úgy lehetett fokozni, ha új piacokat és olcsó nyersanyagforrásokat találnak. Ekkor értékelődött fel Afrika szerepe, egyre több ország indított felfedező expedíciókat és igyekezett minél nagyobb területet megszerezni. 
Az európai gyarmatosítás már a XV. században kezdődött Gibraltárnál, amit a portugálok hódítottak meg, a modern gyarmatosítás azonban csak a XVIII. században vette kezdetét. A gyarmatosító országok (Portugália, Spanyolország, Hollandia, Franciaország, Nagy-Britannia) elsősorban a part menti területeket vették birtokba. Franciaország kihasználta a Szuezi-csatorna körüli pénzügyi bonyodalmakat, megszállta a korábban török fennhatóság alatt lévő Magreb-országokat, köztük Tunéziát is. Az elfoglalt területre franciákat telepítettek be, a gazdaságot pedig alárendelték az anyaországnak. A francia gyarmatosítókat különösen Tunézia vonzotta. Pénzügyi befolyásukat kihasználva, katonai nyomást gyakorolva Tunéziát francia protektorátussá (egy ország védnökségét jelenti, viszonylagos belső önállósággal, külpolitikai, katonai és gazdasági tekintetben viszont más állam irányítása alatt áll) nyilvánították. 

A francia uralom 
Algéria, Tunézia és Marokkó francia gyarmati függésbe kényszerítése, illetve e függés formáinak kialakulása a fejlődő kapitalizmus érettségi fokától, a nemzetközi körülményektől és az egyes országok társadalmi-gazdasági fejlettségétől, a megújulásra képes belső erők lététől is függött, és ezek országonként eltértek egymástól. A XVI. századtól a Magreb-országok és Európa kapcsolatát két tényező határozta meg, a törökökhöz való viszony, ami az idők folyamán egyre csökkent, illetve a beáramló nyugat-európai tőke. Tunézia a XVI. században került török fennhatóság alá. Az önálló államiság kialakulásának határozott jelei Tunéziában a XVII. század közepétől mutatkoztak. A bej mind nagyobb területre terjesztette ki hatalmát, adózásra kényszerítette az ott élő törzseket, de ugyanakkor be is vonta azokat az állami irányításba, közülük kerültek ki a helyi rendfenntartó erők és az adóhivatalnokok is. Ennek vetett véget a francia uralom, az európaiak ugyanis egyenlőtlen szerződés aláírására kényszerítették a tunéziai vezetőt. A szerződés örökre megtiltotta a kalózkodást, eltörölte az uralkodó kereskedelmi monopóliumát bizonyos termékekre, majd lehetővé tette az európai hatalmak számára, hogy konzulátusokat, kereskedelmi hálózatokat építsenek az országban. Tunézia ettől fogva Franciaországtól függött és alárendelt szerepet játszott. Az 1878-as berlini értekezleten titkos megállapodás jött létre Nagy-Britannia és Franciaország között, amely eldöntötte Tunézia sorsát, Párizs ugyanis elfogadta Ciprus angol meghódítását, cserébe London hozzájárult ahhoz, hogy Tunézia francia fennhatóság alá kerüljön. 
Mindennek ellenére gazdasági fejlődés is zajlott, különösen a bankok és a vállalatok révén, a vasúti hálózat is fejlődött. A gyarmatosítás lehetővé tette a gabonafélék és az olívaolaj termelésének bővítését, valamint a foszfát- és vasbányák kiaknázását is. Fontos katonai kikötő épül Bizerte-ben. Az oktatás területén a franciák kétnyelvű arab és francia rendszert hoztak létre, lehetőséget nyújtva a tunéziai elit számára a mindkét nyelven történő képzésre. 

Tunézia független lett 
A tunéziai fegyveres harc már 1952-ben elkezdődött főleg vidéken, ám igazán döntő hatása a franciák indokínai vereségének volt, ami megerősítette a függetlenségi törekvéseket. Párizs közel 70 ezer francia katonát mozgósított a tunéziai gerillacsoportok megállítására, de a gyarmati uralmat már nem tudta fenntartani, így az ország a függetlenségét 1956-ban visszaszerezte. A bej rövid időre ismét hatalomhoz jutott, ám lemondásra kényszerítették Habib Burgiba vezetésével, így ő lett Tunézia új elnöke, aki mély politikai és társadalmi változásokat indított el. Burgiba az iszlámban visszatartó erőt látott, ezért csökkentette a vallási vezetők társadalmi súlyát, eltávolította őket az oktatásból és az igazságszolgáltatásból. Felszámolta a sárián (iszlám jogrendszer) alapuló bíróságokat, a templomokat és az egyházat támogatók vagyonát elkobozták, ami sok feszültséget okozott az arab országban, s zavargásokhoz vezetett. 

1987-ben Ben Ali akkori belügyminiszter az egyre elharapódzó elégedetlenséget látva az elnököt mentálisan alkalmatlannak minősítette feladata ellátására, így Burgibát nyugdíjazta. Ben Ali, hogy lecsendesítse az iszlám ellenzéket, elzarándokolt Mekkába, majd a Ramadán (az iszlám holdnaptár 9. hónapja, amely alatt a muszlimok napkeltétől napnyugtáig böjtölnek) ünnepét kötelezővé tette. Ben Ali Nyugat-barát, de ugyanakkor diktatórikus hatalma viszont megosztotta a tunéziaiakat, amit a magas munkanélküliség és a korrupció csak fokozott. Tüntetéssorozat kezdődött, ami arab tavasz néven vonult be a történelembe, és végigsöpört az egész arab világon. Ben Ali 2011. január 14-én lemondott, és Tunéziában békés úton demokratikus kormány alakult. 
A pun gyökerekkel – igaz első lakói berber törzsek voltak, akik mára már csupán a lakosság töredékét képezik – rendelkező észak-afrikai ország ma kedvelt turisztikai helynek számít, több száz ezer európai vendég érkezik évente az országba, amelynek területét 45 százalékban a Szahara homokja borítja. Fővárosa és legnagyobb városa Tunisz, amelyről az ország nevét is kapta. Tunéziában ma a hivatalos nyelv az arab, annak is egy helyi változata, de a franciát is sokan használják főleg az oktatásban, a sajtóban és az üzleti életben, de egyesek az olasz nyelvet is beszélik. A lakosság 99 százaléka szunnita iszlám vallású, zsidók főleg a fővárosban élnek, a keresztények számaránya elenyésző, de komolyabb vallási összetűzésekre még nem volt példa. 

Felhasznált irodalom 
Mohamed Hédi Chérif: Tunézia története. Tunisz, 2008. 
Sophie Bessis: Tunézia története. Párizs, 2019. 
Makó Bálint, Dallos Attila: Tunézia. Bp., 1986. 
Dömötör Attila, Buzek Zsuzsanna: Történelmi lexikon. Saxum, Bp., 1999. 
D. Fage, William Tordoff: Afrika története. Osiris, Bp., 2004. 
Salgó László, Balogh András: A gyarmati rendszer története 1870–1955. Kossuth, Bp., 1980.