Hatvan éve áll helyt becsülettel önkéntes tűzoltói szolgálatban

Dunaföldvár - Miközben az ünnepeltünkkel a kapcsolatot kerestem, két dolgot elárultak róla, hogy nem fogom elhinni a hetvenkilenc éves életkorát. Ez valóban így történt. A másik, hogy egy haragos nélküli, nagyon barátságos ember. Hosszú, egyperces ismeretségünk után úgy anekdotáztunk, mintha hatvan éve jó ismerősök lennénk. Mostantól viszont remélem, hogy azok maradunk. 
Hogy mi vezette őt ebbe a szolgálatba? Elmondta: – Már a nagyapám és az apám is tűzoltók voltak. Másrészt tizenkilenc évesen, szinte gyerekfejjel kerestem a társaságot és egy jó közösséget. Láthatod, megtaláltam, hiszen a mai napig is hozzájuk tartozok. Soha nem csalódtam bennük. 

A kezdetek 
– Önkéntes tűzoltó vagyok, ezért a polgári foglalkozásom negyvenkét évig autószerelő volt. Huszonnégy évet itt helyben, utána Dunaújvárosban dolgoztam. A tűzoltóság kötelékébe hatvan éve, 1962. március 1-én léptem be. 1962-ben hasonló volt a hátterünk, mint a nagyapám idejében. A szerkocsinkat két ló húzta. Rajta a legfontosabb eszközök, s mellette a legfontosabb a maximum tízhektós tartály a szivattyúval, amit két ember pumpált, hogy a sugárcsőhöz eljusson a víz. Tűzoltóéveim elején azt én kezeltem. 
– Akkor Dunaföldvár még község volt, többféle célra tartottak lovakat. Azok közül egy pár a tűzoltóság udvarán, vagy az istállóban, készen a bármelyik pillanatban következő indulásra, fölszerszámozva állt. Induláskor megtekertük a kézi hajtású szirénát, és a lovak, mint az őrültek vágtatni kezdtek. Biztatni sem kellett azokat, így voltak idomítva, tudták a dolgukat. A szivattyú kezelői­nek a tartály mögött volt egy fellépő kialakítva, azon álltak, és a kanyarokban a kívánt irányba bedőltek, ezzel a módszerrel is megpróbálták a kocsit kiegyensúlyozni, amennyire lehetett – folytatta Wartig László. Majd hozzátette: 
– A tűzoltóság udvarán lajtok is álltak (ezek szintén víztározó tartályok). Tűz esetén – a még korábbi időszakban különösen – megállították az arra haladó lovas kocsikat, átkötötték róluk a lovakat a tartály elé, és vágtattak a tartalék vízzel a tűz helyszínére. Akkoriban még a nyári időszakban a fuvarosoknak is kötelező volt fölváltva egy hétig a tűzeseteket szolgálni. 

Riasztás mobil nélkül 
– Abban az időben a szertárban huszonnégy órás szolgálatot adtunk, oda jelentették be a tűzeseteket. Ezt vagy személyesen, vagy a település számos pontján elhelyezett nyilvános tűzjelző telefonon tehették meg azok, akik észlelték a problémát. Tűzjelzési szempontból Dunaföldvár négy körzetre volt felosztva annak idején. A riasztójelzéseket nem mindennapi módon a helyi malom gőzgépével adták le. Az ügyeletünkről megadták, hogy hányadik kerületben van a baj, és a gőzmasinával annak megfelelő számú kürtszóval figyelmeztettek bennünket – tudtuk meg a jubiláló önkéntes tűzoltótól, aki elmondta azt is: 
– Viszonylag alacsony tűzeset számmal volt dolgunk még a hatvanas-hetvenes években, ami talán annak is köszönhető volt, hogy abban az időben rendszeresen végigjártuk a portákat, hogy ellenőrizzük a tűzvédelmi szabályok betartását, és hogy ebben az ügyben tanácsokat adjunk a polgároknak. 

Biztonságtechnika 
– A kezdeti éveim személyes biztonsági fölszereléseiről nem sok jót tudok elmesélni – mondta nevetve Wartig László. – Ugyanis semmink sem volt. Ahogyan utcai ruhában, mondjuk gumicsizmában és egyszerű munkásruhában beszaladtunk, amikor szükség volt ránk, úgy mentünk azonnal a helyszínre is. Hosszú idő után kaptunk német páncélsisakokat. 

A bátorság 
– Hogy féltem-e a tűztől? Nem tudtam magamról, hogy mennyire bírom az abból eredő megpróbáltatásokat, de már az első alkalommal kipróbáltam a sugárcső kezelését, és utána már nem is változtattam rajta. Később aztán több beosztásban is szolgáltam. 

Szép új egyenruhában 
– Lehet, hogy igazad van abban, hogy egy hetvenkilenc éves embernek jobbára már nézni sem engedik a tüzet, nemhogy közel menjen hozzá. De ez a ruha nekem nem díszként szolgál! Ma is közéjük tartozom. Vonulni ugyan már csak akkor megyek a helyi önkéntes tűzoltókkal, ha nagyon muszáj, de máig aktívan részt veszek az egyesület életében. Jelenleg harminc–negyven bajtársam van különböző beosztásokban a mi csapatunkban. Szerencsére minden időszakban összejönnek olyan tűzoltó rajok, amelyeknek a tagjai­ból később igazi közösségek kovácsolódnak össze. Ott aztán érvényesül az egy mindenkiért, mindenki egyért elv. 
– Beosztásom most is van. Híradós vagyok. Megmutatom ezt a nagyon ügyes rádiómat, ami napi huszonnégy órás üzemben van, és ezen keresztül kapom Kecskemétről a riasztásokat, amit továbbítok a helyi parancsnoknak. A nagyfokú biztonság miatt két körön kapjuk az információkat, s abból az egyikben én is benne vagyok. 

Különleges esetek 
– Bulvárhírekkel nem szeretnék szolgálni, de azt elmondhatom, hogy az egyik legnehezebb próbatételem egy nádfedelű háznál keletkezett tűz oltása volt. A társammal ketten mentünk föl a padlásra. A helyszín izzó pokol volt, semmit nem láttam az iszonyatos füstben és a hihetetlen forróságban. Társam a följáróból próbált irányítani, hogy merre forduljak a vízsugárral, hogy biztonsággal el lehessen oltani a tüzet. A helyszínre érkező segítségnek azt mondták, hogy két tűzoltó ment föl a padlásra, de lehet, hogy már nem is élnek. Az szó szerint egy meleg helyzet volt… 
Hogyan készüljek, ha tíz év múlva eljövök, akkor még mindig a kezében lesz ez a mindent tudó készülék? 
– Hát… Legyen. Ha csak rajtam múlik, akkor szívesen bevállalom még akkor is.