A világtörténelem legnagyobb tankcsatáját vívták Kurszknál

Történelem - A kurszki ívben lezajlott ütközet során a túl­erőben lévő szovjet egységek taktikai vereséget szenvedtek el, ugyanis harckocsijaiknak több mint a felét elvesztették. Az ütközetben a német veszteségek csekélyebbek voltak, ennek ellenére a köztudatban máig úgy maradt meg, mint szovjet győzelem. A németeknek sikerült megtartaniuk harci állásaikat, sőt még előre is tudtak nyomulni, de komolyabb áttörést már nem tudtak elérni. Az oroszok a csata után friss erőket tudtak mozgósítani, így a keleti fronton a katonai kezdeményezés végképp átkerült a szovjetek kezébe. 
A prohorovkai páncélos ütközet a Citadella hadművelet keretében játszódott le, amelynek során a német Wehrmacht megpróbálta a kurszki kiszögellést elfoglalni a szovjet Vörös Hadseregtől. 

A Wehrmacht (véderő) a náci Németország fegyveres erejének megnevezése volt 1935-től, a sorkatonaság bevezetésétől, egészen 1946-ig. Három nagy haderőből állt, szárazföldi erők, haditengerészet és légierő (Luftwaffe). 
A történelem legnagyobb tankcsatája a kurszki területen (ma Oroszország) zajlott, Prohorovka falu közelében. A németek déli irányból támadtak, és az Erich von Manstein tábornok parancsnoksága alatt lévő Dél Hadseregcsoport 4. páncélos hadseregének II. SS-páncéloshadteste ütközött meg a szovjet sztyeppi front 5. gárda-harckocsihadsereg alakulataival. A szovjet erőket a katonai zseniként emlegetett Pavel Alekszejevics Rotmisztrov tábornok vezette. A szovjeteknek 793 harckocsijuk valamint 37 önjáró lövegük (harckocsi vagy lánctalpas vontató átalakításával páncélva­dásszá vagy rohamlöveggé változtatott jármű) volt. Ezzel szemben a németeknek mindössze 316 darab harci járművük volt, a tankjaik azonban sokkal jobbak voltak, mint a szovjeteké. 

Megkezdődött a Citadella hadművelet 

A náci Németország a sztálingrádi ütközetben hatalmas veszteségeket volt kénytelen elkönyvelni, majd azt követően 1943 tavaszán a Vörös Hadsereg egy nagyszabású offenzívát indított el, minek következtében több száz kilométerre visszaszorította a megszálló német egységeket. A Wehrmacht viszont miután rendezte sorait, ellentámadásba lendült, és visszafoglalt a keleti front déli szakaszán olyan stratégiailag fontos városokat, mint Harkov és Kurszk. Ezáltal a térségében egy mintegy 120 kilométer mély, 190 kilométer széles és 550 kilométer hosszú, a német állásokba mélyen belenyúló kiszögellés maradt szovjet kézen. Hitler és vezérkara erre dolgozta ki a Citadella hadműveletet, hogy ezt a szovjet kiszögelést visszafoglalják. A német hadvezetés 1943 nyarán azt tervezte, hogy északról és délről támadva katlanba zárják az ottani szovjet csapatokat, majd folyamatosan felszámolják azokat. A hadművelet kezdeti időpontját többször is elhalasztották, végül is a németek az említett offenzívához a Wehr­macht Középső és Déli Hadseregcsoportjának több mint 50 hadosztályát, 900 ezer katonáját, 10 ezer lövegét, 2500 harckocsiját és 1370 repülőgépét vetette be. Természetesen ezek a hatalmas előkészületek nem maradhattak titokban, így a szovjetek minden idevágó fontos információval rendelkeztek. Moszkva már idejekorán értesült hírszerzési forrásokból a német tervekről, ezért már a tavasz folyamán mintegy félmillió vagonnyi utánpótlást szállítottak Kurszk körzetébe. Hitler szinte mindent erre a lapra tett fel, ugyanis a térségbe össz­pontosult német haderő az egész keleti fronton lévő had­osztályainak a 70 százalékát, repülőgépeinek a 65 százalékát tette ki. Itt tervezték bevetni a félelmetes német Tigris és Párduc tankokat, illetve az önjáró Ferdinand rohamlövegeket. Szovjet részről viszont itt vetették be először az új T-34-es harckocsit. 

Elindult a német támadás 

A németek 1943. július 5-én indították meg az offenzívát, a szovjetek az addig kiépített védvonalaikban bízva várták a német támadást. Mindkét fél hatalmas erőket vezényelt a térségbe, ettől nagyobb katonai erőt csak az 1991-es öbölháborúban vonultattak fel. A támadáshoz felvonuló német egységeket, komoly szovjet nehéztüzérségi tűz fogadta, ami meglepte a támadókat, de a szovjet tüzérséget igyekeztek minél hamarabb választűzzel és zuhanóbombázó-támadásokkal ellehetetleníteni, ami csak részben volt sikeres. Az 50 km-es frontszakaszon sorakoztak fel Németország legjobb hadosztályai, ezért már az első roham áttörte a szovjetek vonalát, és másnap már a második vonal ellen vonultak, de ott a német egységek friss szovjet erőkkel, valamint nagyszámú harckocsival és fokozott nehéztüzérségi tűzzel találták magukat szemben. A nyári hőségben a talaj felszáradt, így már a nehezebb harckocsik is biztonságosan mozoghattak, ezért mindkét fél igyekezett ezt a helyzetet kihasználni, és csatasorba állítani tankjait. A szovjet csapatoknak sikerült ugyan egy 50 kilométeres előretörést elérniük, de mivel az utánpótlás csak akadozva érkezett, így az akció kifulladt. Miután a németek rájöttek, hogy a szovjetek ismerik a haditerveiket, Prohorovka ellen indítottak támadást, ott július 12-én sor került a második világháború legnagyobb páncélos csatájára, amiben a II. SS-páncéloshadtest ütközött meg a szovjet sztyeppi front 5. gárda-harckocsihadsereg alakulataival. Aznap megérkezett a Wehrmacht III. páncélos hadserege is, de az utánpótlás késése miatt komolyabban nem tudott beleszólni a csata kimenetelébe. 

Moszkva már idejekorán értesült hírszerzési forrásokból a német tervekről

A taktikai győzelmet a németek szerezték meg, ezért is érthetetlen, hogy a német tábornokok tiltakozása ellenére Hitler leállította a Citadella hadműveletet, és a szicíliai partraszállásra hivatkozva a legjobb páncélos egységeit átvezényelte a keleti frontról. 

Hitler megváltoztatta a háború kimenetelét 

A Führer katonai zseninek tartotta magát, pedig közel sem volt az. Viszont olyan diktátori hatalmat épített ki, hogy még a tábornokai sem merték megkérdőjelezni olykor felfoghatatlan döntéseit. Hitler makacssága, önfejűsége és tudatlansága vezetett részben a sztálingrádi tragédiához és a kurszki csata utáni helyzethez is. Így a csata harcászati német sikere ellenére a hadjárat végül szovjet hadászati győzelemmé változott. A szovjetek még azon a napon megindították a kurszki német csoportosítás északi szárnya ellen az úgynevezett Kutuzov hadműveletet, közel 2400 páncélost és 900 ezer katonát bevetve. Két hét múlva a déli fronton is nagyszabású támadást indítottak el, minek következtében a Wehrmacht többé már nem volt képes magához venni a hadászati kezdeményezést a szovjet fronton. A német egységek így egészen a háború végéig már csak visszavonultak a keleti fronton. 
A prohorovkai ütközetben a német vezetés a páncélos ékek már jól bevált áttörésére alapozta a haditervét. Az ék élén Tigrisek, a szélein Párducok haladtak, mögöttük pedig a könnyűgyalogság, majd azt követték a gépesített egységek és a könnyűtüzérség. A szovjetek tüzérségi taktikájukat az úgynevezett „páncéltörő körletre” alapozták, amely tíz páncéltörő lövedéket számlált. Ez a bővített üteg – amit géppuskafészkek és aknavetők tűzkörei védtek – össz­pontosított tüzet irányított egyszerre egy célpontra. 

A csata „eredménye” és következménye 

A németek 360-400 páncélos harcjárműt veszítettek, a Dél és Közép Hadseregcsoport 30 ezer katonát vesztett. A szovjet veszteségek a mai napig nem ismertek, általában 500 és 900 közé teszik az elvesztett harckocsik számát és 250 ezerre az elesett katonákét. A történészek véleménye máig megoszlik arról, hogy az ütközetet ki nyerte. Egyes elemzők szerint a németek vereséget szenvedtek, mert a csata után már nem tudtak kezdeményezni, a támadás lehetősége a szovjeteké lett. Mások viszont a hatalmas szovjet veszteségeket tartva szem előtt, éppen az ellenkezőjét állítják. Egy biztos, hogy Hitler döntése kapcsán a német páncélos állomány nagyobb részét Olaszországba irányították át, ahol hamarosan fel is tűntek, főleg a szicíliai szövetséges partraszállás végett Dél-Olaszországban. 

Miután kivonták a páncélos alakulatok nagy részét a Szovjetunió területéről, a német ­tábornokok már nem tudták tartani állásaikat, ezt kihasználva a Vörös Hadsereg általános offenzívát indított, és hamarosan túlhaladták a Citadella hadművelet előtti arcvonalakat, így szabad utat nyertek Harkov felé. A legerősebb harckocsizó alakulatok elvezénylésével német részről a hatékony ellenállás minden reménye megszűnt. A harcok gyakorlatilag változatlan ­hevességgel folytak tovább, de már másképpen, a németek védekező állásba szorultak, és a berlini szigorú parancs ellenére egészen a Dnyeperig vonultak vissza. A szovjetek viszont levonták a tanulságot az említett ütközetből, jelentős harckocsifejlesztésbe kezdtek, és egyre nagyobb teljesítményű tankokat kezdtek legyártani, amelyek aztán később jelentősen hozzájárultak a II. világháború befejezéséhez. 

Felhasznált irodalom 

• Számvéber Norbert, Szabó Péter: Keleti hadszíntér és Magyarország (1943–1945), 2. bővített kiadás, Puedlo K., 2009.
• Számvéber Norbert: A II. SS-páncéloshadtest Prohorovkánál. Hadtörténelmi Közlemények, 2000.
• Lloyd Clark: Kurszk: A legnagyobb csata. Keleti front, 1943. Budapest: Gabo, 2014.
• Szabó József (főszerkesztő): Hadtudományi lexikon. Budapest: Magyar Hadtudományi Társaság, 1995.
• Roger Ford. A Tigris harckocsi, XX. századi hadtörténet: A II. világháború híres harceszközei (ISSN 1418-2467). Debrecen: Hajja és Fiai Kiadó, 2000.
• S., Hart, D. A II. világháború német páncélosai. Hajja & Fiai Könyvkiadó, 1999.
• Arthur J. Barker: Páncélosok a háborúban: A Harmadik Birodalom páncélos csapatainak küzdelme a II. világháborúban. Debrecen: Hajja & Fiai Könyvkiadó, 2001.
• Bombay László, Gyarmati József és Turcsányi Károly. Harckocsik – 1916-tól napjainkig. Budapest: Zrínyi Katonai Kiadó, 1999.